Remove ads
Az Régmúlt idők elbeszélése, vagy Elmúlt idők krónikája, régiesen Nesztor-krónika, Nyesztor-krónika, régi rusz őskrónikája, (óegyházi szláv nyelven: Повѣсть времяньныхъ лѣтъ; oroszul: Пóвесть временны́х лет ukránul: Пóвість врéм'яних літ; belaruszul: Апóвесць мíнулых часóў), latin betűkkel Poviszty vremjanih lit, a szakirodalomban pedig csak PVL, Kelet-Európa, és a Kijevi Rusz történetét dolgozza fel körülbelül 850-től 1110-ig, több 11–12. századi egyházi személy összeállításában. A krónikát Kijevben állították össze 1113 körül, több korábbi műből. Az végleges változat szerzőjének Nyesztor kijevi szerzetest tartják, innen a krónika egyik elnevezése is. A mű neve a szöveg nyitó mondatából származik, amely így hangzik: „Ezek a régmúlt idők elbeszélései Rus' földjének eredetéről, Kijev első fejedelmeiről, és arról, hogy Rus' földje milyen forrásból indult el.” A művet alapvető forrásnak tekintik a keleti szlávok és a különböző finnugor törzsek történelmének kutatásában. A mű cselekménye két fő részre tagolódik. Az elsőben az események datálatlanok, azaz pontos idejük nem ismert. A mű további részében viszont már szerepelnek évszámok. A krónika időrendje a bizánci időszámításon alapszik. A kijevi szerzetesek szerint a világ teremtésétől Krisztus születéséig 5508 év telt el, ezért az évkönyvben ehhez az évszámhoz adják a további éveket.[1]
| Régmúlt idők elbeszélése | |
.jpg) | |
| Szerző | Nesztor |
| Műfaj |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Régmúlt idők elbeszélése témájú médiaállományokat. | |
Remove ads
A mű első kiemelkedő kutatója A. A. Sahmatov szerint, az orosz évkönyvírás az 1020-as években kezdődött a kijevi fejedelmi udvar eseményeinek feljegyzésével. 1037–39 között Kijev a metropolita székhelye lett, az itt tevékenykedő szerzetesek pedig a helyi feljegyzéseket kiegészítették a szlávok történetére vonatkozó adatokkal, amelyeket főleg görög szerzőktől vettek át. Így létrejött az 1030-as évek végén az évkönyv első változata (Drevnyejsij kijevszkij szvod, vagy más néven Drevnyejsaja kijevszkaja letopisz). Ezzel majdnem egyidőben, 1050-ben készült el az ősi Novgorodi évkönyv, a Drevnyejsaja novgorodszkaja letopisz. A két évkönyvíró műhely között kapcsolat volt. Az 1060-as évektől Kijevben az évkönyvíró műhely áttevődött a barlangkolostorba. 1073-ban készült el az új változat (Kijev-Pecserszkij szvod vagy Pervaja Kijevo-pecserszkaja letopisz), amelyet Nyikon nevéhez kötnek, aki szerkesztője és részben szerzője volt az évkönyvnek. Nyikon alakította a művet évkönyvjellegűvé, ő tagolta évek szerint. Nyikon halála után az évkönyvet tovább írták, 1095-ben elkészült az újabb variáns (Nacsalnij szvod vagy Vtoraja Kijevo-pecserszkaja letopisz). Ebben felhasználták a görög Georgiosz Monakhosz (György barát) krónikáját is. 1113-ban, amikor a Kijevi Ruszt már kezdték szétszakítani a belső hatalmi harcok, az orosz egység szellemében, azt hirdetve megszületett a Régmúlt idők krónikája. Az évkönyv összeállítója, és részben szerzője is, Nyesztor volt. Nyesztor nevéhez valószínűleg más művek is fűződnek, így a Feodoszij-legenda és a Borisz és Gleb legenda egyik változata is. Az évkönyv eredeti, 1113-ban elkészült változatának vége nem maradt fenn az akkor már zavaros politikai viszonyok miatt. 1116-ban II. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem, az utolsó kiemelkedő kijevi uralkodó új befejezést íratott a vidubecki kolostor vezetőjével, Szilveszter apáttal. Ez a változat maradt fenn az 1377-ben összeállított Lavrentyij, más néven Laurentius-kódexben, ami az északoros évkönyvírás emléke. Az szöveg 1116-os változata után 1118-ban, ugyancsak a vidubecki kolostorban egy ismeretlen szerzetes újabb változatot készített, amely az 1116-os kézirat kevés változtatást tartalmazó másolata. Ez az Ipatyjev (Hypatius)-kódexben maradt fenn, amely dél-orosz évkönyvgyűjtemény. Az Ipatyjev-kódex a Régmúlt idők krónikája után a Kijevi évkönyvet, majd az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. A kódexben az Őskrónikát az 1305-ig vezetett Szuzdali évkönyv követi.
Sahmatov véleményétől részben eltér D. Sz. Lihacsov és B. A. Ribakov elmélete. Lihacsov szerint az évkönyv alapját a folklórhagyományok alkották – a kiemelkedő hősökhöz, történelmi személyekhez kapcsolódó történetek. Ezeket I. Jaroszláv uralkodása idején írták le. Ezek az elbeszélések, amelyek most is olvashatók az évkönyvben, egészültek ki az események lejegyzésével. Ribakov szerint az első évkönyvi adatot 867-ben jegyezték föl, és 996–997-ben már összeállt az első évkönyv. Az évkönyvírók a kijevi Tized-templomban dolgoztak Anasztáz belgorodi püspök irányításával. Az évkönyvírás kezdeményezője Vlagyimir (Vlagyimir Szvjatoszlavics) fejedelem nagybátyja, Dobrinya bojár volt. Ribakov I. I. Szreznyevszkij gondolatait fejlesztette tovább. Szreznyevszkij szerint a 10. század végén már létezhetett valamilyen krónika vagy évkönyv az orosz történelemről. Erről Ribakovhoz hasonlóan vélekedett M. N. Tyihomirov és L. V. Cserepnyin is. A kutatók többsége Sahmatov véleményét fogadja el.[2]
Remove ads
.svg)
A Kijevi Rusz és a Magyar Királyság – pontosabban a két uralkodó dinasztia – közötti kapcsolatok egyik legfontosabb forrása a Régmúlt idők elbeszélése. A 12. század elején keletkezett krónika magyar vonatkozású részeit a korabeli kijevi nagyfejedelmi udvar hagyományainak fényében kell vizsgálni, összevetve azokkal a szórványos adatokkal, amelyek a magyar krónikák nyomán váltak ismertté.[3] A mű a magyarokat mindvégig ugoroknak nevezi. A krónika bevezető, datálatlan részében is többször említ magyarokat, vagy magyar vonatkozású földrajzi neveket: a Kárpátokat mint Ugor-hegyeket és Kaukázust,[4] fehér-ugorokat,[5] valamint Árpád fejedelem honfoglaló magyarjai mint fekete-ugorok jelennek meg.[6] A mű hátralévő részében már évszámmal ellátva jelennek meg az események bejegyzései. 882-ben egy bizonyos magyar-helyet említ Kijev mellett.[7] 898-ban ismét beszámol a honfoglaló magyarságról, ahogy azok elvonulnak Kijev mellett, átkelnek a Kárpátokon, elűzik a frankokat (volohokat), és megszállják a szlávok földjét.[8] 902-ben a kalandozó magyarok Bölcs Leó császárt támogatják a bolgárok ellen.[9] 934-ben a kalandozó magyarok megtámadják Konstantinápolyt,[10] majd 943-ban ismét.[11] 969-ben a mű beszámol a magyarországról érkező ezüst és lovak fontos szerepéről a fekete-tengeri kereskedelemben.[12] 996-ban a szerző feljegyezte, hogy Vlagyimir nagyfejedelem békében élt „a magyar Istvánnal”.[13] 1015-ben megölték Borisz fejedelmet, és György nevű, kedvenc magyar szolgálóját (Georgij Ugrin-t),[14] a menekülő Szvjatoszlavot megölték a Magyar hegyekben.[15] 1097-ben említésre kerül Kálmán király veresége Peremisl alatt.[16] 1099-ben ismét lejegyzésre került Kálmán veresége egy mondatban.[17] 1104-ben Predszlava Álmos herceg felesége lesz.[18] 1111-ben Vlagyimir Monomah győzelmének híre eljut Magyarországra is.[19] 1112-ben Kálmán király feleségül veszi Eufémiát.[20]
Remove ads
A fehér-magyar (fehér-ugorok, ugri bĕlii) és fekete-magyar (fekete-ugorok, ugri černii) népnevek több középkori írott forrásban is előfordulnak, de kilétük komoly vita tárgyát képezi a történészek között. A Nesztor-krónika esetében azonban sikerült tisztázni a fogalmakat. A fekete-magyarok, akik Oleg idejében tűnnek fel, Árpád fejedelem 9. századi honfoglaló magyarjait jelöli. A "fehér-magyarok" elnevezés egy tévedés következménye, és a Nyugati Türk Birodalom, kazár segédcsapataira vonatkozik, akik Hérakleiosz császár oldalán harcoltak II. Huszrau szászánida csapatai ellen. A fehér-magyarokról szóló, 12. században keletkezett szövegrészt betoldó szláv krónikás, bizánci görög forrásból vette az információit. Abban olvasott a türkök népéről, akik a 7. századi katonai konfliktusban is részt vettek. A szöveg 12. századi betoldása idején ezek a türkök már nem léteztek, és a szláv szerző korában a bizánciak már a magyarokra használták a turkok elnevezést. Magyarország neve ekkor Turkia volt. A szláv szerző nem volt tisztában azzal a ténnyel, hogy a régi görög forrásban szereplő 7. századi türkök, és a 12. századi türkök (vagyis magyarok) nem ugyan-az a két nép, ezért egynek gondolta őket. A görög turk elnevezéssel szemben, a magyarok korabeli szláv neve ugor volt. Emiatt a szláv krónikás a 7. századi turkokat is lefordította ugorokra. Azért, hogy a két, időben egymástól távol álló népcsoporot megkülönböztesse, az egyiket fehér, a másikat pedig fekete-ugoroknak nevezte el.[21]
Remove ads
A Régmúlt idők krónikájának összeállítói kiváló értesülésekkel rendelkeztek a kortárs finnugor nyelvű népekről. Az évkönyv bevezetőjében a balti törzsekkel együtt megtalálható a finnugor törzsek pontos felsorolása. Az események évek szerinti felsorolásában is rendre megemlítik őket mint valamely fejedelmi hadsereg tagjait. A krónika sok helyen megörökített személyes beszámolókon alapuló, reális és meseszerű elemeket ötvöző történeteket is ezen népek köréből. A mű ilyen vonatkozású hírei több kronológiai rétegre oszthatók, és jól mutatják a finnugor területekre történt orosz behatolás menetét a 12. század első negyedéig.[2]
A krónika első időrendi csoportjába a 859 és 980 közötti események tartoznak. Ebben az időszakban a Novgorod környéki és baltikumi, valamint a mai Oroszország középső részének – Rosztov környékének finnugor és balti népei még saját népnevükön említve szerepelnek, amiből az derül ki, hogy a finnugor területekre történt orosz behatolás és terjeszkedés a Balti-tenger felől indult ki. Ez nyilvánvalóan vízi úton történt: Beloozero a Néva, majd a nagy tavak (Ladoga-, Onyega-, Fehér-tó) vízi útján érhető el, Rosztov és Murom pedig a Volga mint fő vízi út segítségével közelíthető meg. Ebben az időben az orosz etnikai csoportok – törzsek – is saját nevükkel (krivicsek, szlovének stb.) szerepelnek. Az évkönyv nem tesz különbséget keleti szláv és finnugor népek között: itt-ott értesülünk valamely közösség etnikus sajátosságairól, de mindannyian az uralkodó egyenrangú alattvalói. Ez az időszak az orosz államiság kiépülésének korai szakasza, amikor a hatalmi szervezet még épít a népek hagyományos, valószínűleg törzsi struktúrájára. Amikor segédcsapatokra volt szükség, akkor a helyi törzsekhez fordultak, és ezeket a törzsek állíották ki. Ez nem csak az őslakosokra, hanem a már letelepedett szlávokra is vonatkozik. Az évkönyv a 882. év eseményeként számol be arról, hogyan terjesztette ki Oleg a hatalmát Kijev-re. A vele harcoló csapatokat az évkönyvíró etnikai-törzsi származásuk szerint nevezi meg: Oleg kísérői között ugyanazokat a Balti-tenger és Felső-Volga melléki finnugorokat találjuk, akiket a korábbi hírekben: a csúdokat, merjákat és vepszéket. Ez az időszak azzal a bejegyzéssel zárul, hogy Oleg városokat alapított. Ez lesz az orosz államiság kiépítésének következő fokozata, de az évkönyvben még nem követhetők nyomon a meginduló változások: Oleg változatlanul népeket, törzseket hív segítségül, miközben tovább indul, immár Bizánc ellen. Finnugor szövetségesei közül a csúdok és merják kísérték el bizánci portyájára az uralkodót.[22]
Az átmeneti időrendi csoportba az 1030 és 1042 közötti események tartoznak. Ekkoriban olyan változások történtek a finnugor–orosz viszonyban, amelyek az évkönyvben is észlelhetők. Míg korábban a varégok által leigázott csúdok az orosz fejedelmek hű katonai segítőivé váltak, addig 1030-as bejegyzés szerint I. Jaroszlav a csúdok ellen indult harcba. Ez arra utal, hogy két különböző csúd népről van szó. Jaroszlav új területek hódításába kezdett, olyan csúdok ellen indított hadjáratot, akik korábban nem tartoztak Novgorod fennhatósága alá. Ezt mutatja, hogy miután legyőzte a csúdokat, megalapította a Jurjev-kolostort. Az új hódításokat jelzi az 1042-es támadás is a jamok (a finnek häme törzse) ellen: valószínűleg mindkét akció a kereskedelmi útvonalakat kívánta biztosítani. E hódítási törekvések egyben a hatalmi rendszer változását is jelzik: előtérbe került a városok alapítása. Városok alapításáról az évkönyv más helyein is olvashatunk. A városi iparos-kereskedő réteg egyszerre árutermelő és fogyasztó is, a városok a kereskedelem kiinduló és célállomásai. A virágzó, fejlődő városok nagyobb adóbevétellel kecsegtették a fejedelmi udvarokat.[23]
A második kronológiai csoport az 1071 és 1103 közötti időszakot öleli fel. Ekkoriban a városok alapításával és megerősödésével az orosz–finnugor viszony is új szintre lépett. Míg korábban, a 862. évnél Beloozeróban a vepszék az őslakók, két évszázad múlva azonban a város lakóit már nem vepszéknek azonosítják: hanem beloozeróiaknak. A következő évek eseményeinél a Régmúlt idők krónikája már nem emleget finnugor népeket, csak különböző városok lakóiról szól. A finnugor lakosság nem tűnt el, de saját, még törzsi eredetű társadalmi struktúrája a háttérbe szorult, saját vezetőik beilleszkedtek az orosz rendszerbe – vazallusként valamennyire átmentve hatalmukat, vagy jelentőségüket vesztvén, lesüllyedve a köznép közé. 11. század közepétől tehát erős orosz–finnugor keveredést feltételezhetünk a Novgorod és Ladoga környéki csúdok, a beloozerói vepszék, a Rosztov környéki merják, a Murom város környékén élő muromák, valamint a közéjük betelepülő, ott új kultúrát és életmódot meghonosító oroszok között. A finnugor népnevek eltűnése a 11. század végi hírekből nemcsak az őslakók asszimilációjára utal, hanem a társadalmi fejlődés előrehaladását is jelzi. A városok lakossága ekkor kezdett megszerveződni meg. A társadalmi csoportokba sorolás érintette a városkörnyék földműves, állattenyésztő, erdőlakó népességét is. A szervezettség erőt és hatalmat adott a városoknak: képesek voltak fegyveres kiállítani, fejedelmet hívhattak városukba ügyeik intézésére, vagy ha úgy tetszik, el is zavarhatták őt. E városi közösségek némelyikében – Novgorodban, Ladogában, Beloozeróban, Rosztovban – a finnugor őslakosság egyenrangú félként élt. Ugyanakkor ez a kapcsolat siettette asszimilációjukat is. E keveredés nyilván együtt járt azzal, hogy az oroszok kezdték megismerni az őslakók kultúráját, hagyományait és szokásait.
A harmadik kronológiai csoport Gyurjata Rogovics szolgájának jugriai utazásának 1096-os leírásától, az évkönyv befejezéséig tart. E híradások közös jellemzője, hogy a korábban nem említett jugor (Manysi) és szamojéd népekről tartalmaznak információkat. Az évkönyv hírei azt sugallják, hogy északkelet és kelet felé folytatódott az orosz terjeszkedés. A krónika leírja, hogy a jugorok földje Pecsora felől érhető el. Pecsora mint terület, illetve őslakos nép elnevezése szintén itt bukkan fel először az évkönyvben. Pecsorában Novgorodnak adózó emberek éltek, azonban az adószedés nem régóta folyhatott ezen a területen, ugyanis korábbi hírekben nem fordul elő a terület neve. Ebből arra következtethetünk, hogy a novgorodiak tájékozódása, érdeklődése Európa északkeleti csücske iránt ezekben az években támadt fel. A novgorodiak később többször hivatkoznak majd elsőbbségükre, mikor a feltörekvő újabb fejedelmi központok is erre a vidékre merészkednek. A pecsorák, jugorok, szamojédok említése miatt sorolható ez a híradás a harmadik finnugor vonatkozású kronológiai fázisba. Az új népekkel történt kapcsolatfelvételkor ugyanaz a társadalmi szituáció ismétlődik meg, mint korábban a csúdok, vepszék, merják, muromák megismerésekor: az orosz hódítók e közösségeket önálló egységként kezelik, s úgy is nevezik meg az évkönyvben. A krónika beszámol róla, hogy 1103-ban Jaroszlav a mordvinok ellen harcolt, de vereséget szenvedett. A hír kapcsán ismét egy olyan finnugor népről olvashatunk benne, amely az évkönyvben korábban nem szerepelt. Az előbb említett hírrel együtt ez is a 11. század végén északkelet–kelet felé megindult orosz terjeszkedést jelzi, amely során korábban nem ismert finnugor népekkel léptek kapcsolatba. Az oroszok talán már az 1080-as években megkezdték kelet felé az óvatos tájékozódást, azonban terjeszkedési terveik ismertté válhattak a volgai bolgárok előtt, akik 1088-ban a Murom város elleni támadással válaszoltak. Murom valóban veszélyes helyen volt a bolgárok szempontjából, kiinduló bázisul szolgált az oroszok számára a mordvin és a távolabbi bolgár területek felé. Jaroszlav 1096-ban szerezte meg a muromi fejedelemséget, ahol 1129-ig uralkodott. Sikertelen mordvinok elleni hadjárata után további keleti akcióiról nem tudunk.[24]
Remove ads
Az Anonymus által írt Gesta Hungarorum mellett, a román történészek másik legtöbbet idézett írott forrása a Nesztor-krónika. A román történelmi narratíva szerint a mű igazolja a dák-római folytonosságot, azaz, hogy a románság (középkori nevükön vlachok) már a magyarok előtt is Erdélyben élt. Ezt arra alapozzák, hogy a mű szerint a magyarok, a volohok-tól (vlachoktól) foglalták el a későbbi Magyarország területét. Habár a vlach szót a történelem során számos népre és etnikai csoportra alkalmazták,[25] a román történelmi szemlélet minden esetben a középkori románokkal azonosítja őket. Állításaikat a mű ezen részére alapozzák:
| „898. évben vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen, amelyet most Magyarnak (Ugorszkojének) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén, felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugorszkia)-hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volohokkal (vlah) és szlávokkal (szloveni). Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volohok elfoglalták a szlávok földjét, majd pedig a magyarok elűzték a volohokat, és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugorszka). ” |
Ezzel az érveléssel több probléma is felmerül. A szöveg szerint a területen eredetileg a szlávok éltek, akiket megtámadtak a volohok, majd elfoglalták azok földjét. Ez már önmagában megcáfolja a dák-római folytonosság elméletét, ugyanis aszerint a románság már a római kortól kezdve, megszakítás nélkül Erdély területén élt, a szöveg viszont nem őslakosokként, hanem a szlávok után érkezett hódítókként említi a vlachokat.[26] Ahogy Kristó Gyula rámutatott, a krónika szerint a volohok nemcsak hogy nem éltek a területen a szlávok előtt, de a mű szerint a magyarok elűzték őket, tehát nem lehettek ott jelen a mű keletkezésének idején sem.[26] Emiatt semmiképpen sem vonatkozhat a románok őseire, akik a 12. században már biztosan Erdély területén éltek.
A magyar és a nem-román történészek többsége szerint, a szövegben szereplő voloh népnév a Frankokra vonatkozik,[26][27][28][29][30][31][32] akik a 8. század végén elfoglalták a Kárpát-medence nyugati részét, és leigázták az ott élő szlávokat, mígnem a magyarok ki nem űzték őket a területről. Vladimir Petrukhin és Dmitrij Rajevszkij, Очерки истории народов России в древности и раннем средневековье (Esszék az oroszországi népek történetéről az ókorban és a kora középkorban) című tanulmányukban[33] részletesen kifejtik ezt. Rámutattak, hogy a szerző a krónika egy másik részében, ahol felsorolja Európa korabeli népeit, két másik helyen is külön megemlíti őket.[34]
| „A ljahok (ljachove) [=lengyelek] és a poroszok (prusi), a csúdok a Varég [= Balti]-tenger mellett élnek. E tenger mentén élnek a varégok (varjazi): innen keletre – Sém birtokáig, de ugyanazon tenger mentén nyugatra is élnek – az angol és voloh (do zemlĕ Agnjanski i do Vološ’ski) földekig.” |
E szövegrész szerint, a varégok a Balti-tengertől keletre és nyugatra is éltek, nyugati irányban az "angolok és volohok földjéig" terjeszkedtek. A varégok ("vikingek") a mai Észak-Franciaországban is letelepedtek, és róluk kapta nevét Normandia tartomány is (normann = északi ember). Ez önmagában kizárja, hogy a szövegben három helyen is szereplő volohok a románok ősei lennének, ehelyett egyértelművé teszi, hogy a szerző a voloh népnév alatt a frankokat~franciákat érti. A másik ide vonatkozó idézet a következő:
| „Ugyancsak Jáfet nemzetségét alkotják a varégok, a svédek (svei), a norvégok (urmane), a gótok (gote), a ruszok (rus’), az angolok (agnjane), a galícsánok (galičane), a volohok (volchva), a rómaiak (rimljane), a németek (nĕmci), a karolingek (korljazi), a velenceiek (ven’dici), a genovaiak (frjagove) és mások, ezek nyugatról déli irányban telepedtek le, és szomszédosak Hám törzsével. ” |
A második idézetből kiderül, hogy a műben szereplő volohok , nyugatról déli rányba, a "galícsánok" és a rómaiak között telepedtek le. A rómaiak elnevezés alatt a szerző a Kelet-római Birodalom (Bizánc) lakóit érti, azonban a "galícsánok" kilétéről megoszlanak a vélemények. Ludolf Müller szerint az elnevezés a hispáníai Galicia lakóira, azaz a spanyolokra vonatkozik, míg Dmitrij Lihacsov szerint Gallia (Franciaország) lakóit jelöli. A spanyolországi Galicia tartomány nem összetévesztendő az időben jóval később létrejött, kelet-európai Galíciával! A korabeli népek felsorolásakor a mű szerzője nem említi Frankokat, tehát mindenképpen valamilyen más, alternatív névvel kellett hogy illesse őket. A három idézet viszonylag pontosan behatárolja a műben szereplő volohok területét: nyugaton galicia (Spanyolország) vagy gallia (Franciaország), de közel az angolokhoz, keleten pedig a Duna, és a Bizánci Birodalom. Ez a területi leírás megegyezik a Frank Birodalom 9. századi kiterjedésével, a Duna pedig a birodalom keleti határával, ahol a 8. századi Frank megszállók szláv lakosságot találtak. A Frank Birodalom a Verduni szerződés következtében 843-ban három részre szakadt, így létrejött a Keleti Frank Királyság. Hinkmar reimsi érsek 863-ban, míg a Sváb évkönyvek az Annales Alemannici 864-ben azt jegyezték fel, hogy a magyarok megtámadták a keleti-frankokat. Valójában ez a történelmi esemény lett feljegyezve a harmadik idézetben is, nem pedig Erdély megszállása. A román narratíva ellen szól az a tény is, hogy a magyarok nem Erdélyben telepedtek le először, hanem Pannóniában, azaz a későbbi Dunántúlon, valamint az Alföldön, hiszen nagyállattartó nomádok lévén a sík, folyóvizekben gazdag területeket részesítették előnyben. Erdély erdős, dombos, hegyvidéki területe alkalmatlan volt a honfoglaló magyarok sztyeppei életmódjára, ezért ott kezdetben csak katonai előörs működött a sóbányák és az egykori római út biztosítása érdekében. Ezt bizonyítja az is, hogy a Magyar Fejedelemség, majd később a Magyar Királyság első hatalmi központja Székesfehérváron jött létre, ahonnan elindulva Szent István legyőzte és behódoltatta a többi törzsfőt, egyesítve ezzel Kárpát-medencei magyarságot. A Keleti Frank Királyságból később kialakult a Német-római Birodalom, így az események Anonymus művében is megjelennek, de ott a keleti-frankok, már rómaiakként szerepelnek.
A vlach szó vizsgálatai megmutatták, hogy a korabeli szlávok nem csak a románok őseit nevezték vlachoknak, hanem minden újlatin nyelvet beszélő népet, így az olaszokat (velenceieket és genovaiakat) és a frankokat~franciákat is. Ezt megerősití az a tény is, hogy a IV. keresztes hadjárat után, miután a keresztes seregek kifosztották az Kontantinápolyt, létrehozták a Latin Császárságot. Ez, a zömmel francia származású, latin (azaz katolikus) vallású lovagok uralmának kezdetét jelentette, amely időszakot a helyi ortodox lakosság többféle elnevezéssel illetett. Nevezték frankokráciának (Φραγκοκρατία = a frankok~franciák uralma), és latinokráciának (Λατινοκρατία = a latinok uralma). Ebből jól látható, hogy a frankokra (franciákra) egymás szinonimájaként használták a frank és a latin elnevezést, a szlávok pedig minden újlatin nyelvű népet vlachoknak neveztek. A frankok megnevezésére a vlach szó használata valószinűleg akkor szűnt meg, amikor kiszorították őket a Balkánról és Kelet-Európából, és nem volt tovább közvetlen érintkezésük a helyi szláv népességgel. A mindvégig közvetlen szláv kapcsolatokkal rendelkező olaszokra és románokra továbbra is ezt az archaikus elnevezést használták: lengyel – włosi~wołosi, amiből a magyar olasz~oláh (vlach) szavak is származnak.
Lubor Niederle cseh történész egyedüliként amellett érvelt, hogy a szövegben szereplő Vlach szó az ókori rómaiakra vonatkozik, és a szöveg bizonyítja, hogy egyes szláv csoportok, már Traianus római császár uralkodása, és a dák-római háborúk idején is letelepedhettek a Duna mentén. Ezt megcáfolja az a konszenzuson alapuló tény, hogy a szlávok a 7. század előtt nem jelentek meg a Balkánon, illetve az, hogy a szöveg mellékeli az események pontos kronológiáját is.
A voloh~volohok népnév nem azonos a krónikában máshol előforduló zavoloki szóval, ami az orosz évkönyvekben egy földrajzi fogalom, jelentése: a volokon túl. A régi orosz nyelvben a volok szó a két hajózható folyó közötti szárazföldi átjárót jelölte, amelyen át kellett húzni-vontatni a csónakokat, hogy tovább lehessen hajózni. Az átvontatási területek, a volokok a különböző vidékekről érkezők találkozási helyeivé váltak: városi települések, kereskedelmi központok alakultak ki. Később sok volok helyén csatorna épült.[35]
Remove ads
A mű egyes fordításai között komoly eltérések mutatkoznak, amik rendkívül jelentősek mind a magyar, mind a román történelmi narratíva szempontjából. Az 1930-as angol nyelvű kiadás – valószínűleg korabeli nemzetközi politikai érdekektől vezérelve – a voloh szót hibásan fordította, és figyelmen kivül hagyta azt a tényt, hogy a három helyen szereplő voloh népnév, mindhárom esetben ugyanarra az egy népre vonatkozik. Ezzel szemben az angol változatban három különböző nép jelölésére is használták. A fenti első idézetben, ahol a varégok (és a voloh nép) szállásterületéről esik szó, az angol változat a volohokat "franciáknak" (French) fordítja.[36] A fenti második idézetben, ahol Európa korabeli népei vannak felsorolva, a voloh szó már "olasz" (Italians) jelentéssel jelenik meg.[37] Végül pedig, ahol a magyarok honfoglalásáról esik szó, a voloh szó vlachok (Vlakhs), azaz románok jelentést kapott.[38] A mű mostani orosz nyelven is megjelent Alekszej Shakhmatov fordításában, azonban ezt a változatot hiteltelenné teszi az a tény, hogy a fordító saját elgondolásából több helyre is olyan szövegrészleteket illesztett, melyek eredetileg nem voltak ott, például azt a második datálatlan idézetet, amelyben a fehér-magyarok megöröklik a szlávok földjét, kiegészítette a vlach szóval.[39] Ezen okok miatt célszerű az idegen nyelvű fordításokat fenntartással kezelni, és a PVL Lavrentyij-évkönyv 1377. évi szövegének, 1950-ben D. Sz. Lihacsov és B. A. Romanov fordításában megjelent változatából idézni vagy dolgozni. A három fent említett idézet orosz nyelven a következő:
| „Ляхи же и пруссы, чудь сидят близ моря Варяжского. По этому морю сидят варяги: отсюда к востоку — до пределов Симовых, сидят по тому же морю и к западу — до земли Английской и Волошской. ” |
| „Потомство Иафета также: варяги, шведы, норманны, готы, русь, англы, галичане, волохи, римляне, немцы, корлязи, венецианцы, фряги и прочие, — они примыкают на западе к южным странам и соседят с племенем Хамовым. ” |
| „В год 6406 (898). Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы. И, придя с востока, устремились через великие горы, которые прозвались Угорскими горами, и стали воевать с жившими там волохами и славянами. Сидели ведь тут прежде славяне, а затем Славянскую землю захватили волохи. А после угры прогнали волохов, унаследовали ту землю и поселились со славянами, покорив их себе; и с тех пор прозвалась земля Угорской. ” |
A magyar és az angol nyelvű kiadások között további jelentős eltérések vannak. Az ószláv változathoz nagyon hasonló orosz változatban szereplő норманны (normanny) szót a magyar változat norvég jelentésűnek fordítja,[40][41] szemben az angol normann jelentéssel.[42] Akiket a magyar változat "galicsánoknak" nevez, azt az angol változat spanyoloknak. Az orosz корлязи (korljazi) szó jelentésében is eltérések mutatkoznak. A magyar változat meghagyta karoling jelentésűnek, míg az angol változatban francia jelentést kapott, elkövetve ezzel azt a hibát, hogy két különböző népet, a volohokat és a karolingokat is franciáknak fordít. A korabeli népek elnevezése, és felsorolásuk sorrendje a három nyelvváltozat között:
oroszul: варяги (varégok), шведы (svédek), норманны (normannok), готы (gótok), русь (ruszok), англы (angolok), галичане (galiciaiak), волохи (vlachok), римляне (rómaiak), немцы (németek), корлязи (karolingok), венецианцы (velenceiek), фряги (genovaiak)
magyarul: varégok, svédek (svei), norvégok (urmane), gótok (gote), ruszok (rus’), angolok (agnjane), "galícsánok" (galičane), volohok (volchva), rómaiak (rimljane), németek (nĕmci), karolingok (korljazi), velenceiek (ven’dici), genovaiak (frjagove)
angolul: Varangians (varégok), Swedes (svédek), Normans (normannok), Gotlanders (gótok), Russes (ruszok), English (angolok), Spaniards (spanyolok), Italians (olaszok), Romans (rómaiak), Germans (németek), French (franciák), Venetians (velenceiek), Genoese (genovaiak)
A varégok, svédek, gótok, ruszok, angolok, rómaiak, németek, velenceiek és genovaiak kilétében mindhárom fordítás egyetért.
Remove ads
A mű több azonosított kronológiai problémája és számos logikai ellentmondása miatt, megbízhatóságát a keleti-szláv történelem kortárs szakemberei széles körben megkérdőjelezték és alapos vizsgálatnak vetették alá.
Az elbeszélések megbízhatóságával kapcsolatos első kételyeket Nyikolaj Mihajlovics Karamzin fogalmazta meg az Orosz állam története (Isztorija goszudarsztva Rosszijszkovo) című művében, amelyben felhívta a figyelmet Nyesztor megkérdőjelezhető kronológiájára és prózai stílusára. Karamzin megfigyeléseire alapozva, a mű filológiájának további vizsgálata fényt derített a szöveg kompozíciójának különböző gyengeségeire.
Dmitrij Lihacsov szerint a krónika bőséges "töltelékanyag" jelenlétét mutatja, amelyet utólag adtak hozzá, és amely valójában "tönkretette az elbeszélés logikus menetét".[43] Véleménye szerint, "nincs még egy ország a világon, amelynek történelméről olyan ellentmondásos mítoszok keringenének, mint Oroszországról, és nincs még egy nemzet a világon, amelyik olyan sokféleképpen értelmezné történelmét, mint az orosz nép."[44] Lihacsov szerint a krónika megfelelő értelmezésének nehézségét az adja, hogy a szöveget eredetileg több szerző állította össze és szerkesztette különböző célokkal, valamint a régi keleti szláv nyelvből kellett lefordítani, ami nehéz feladatnak bizonyult.
Az orosz filológus és a textológia tudományának megalapítója, Alekszej Shakhmatov korán felfedezte, hogy az Nyesztor-krónika kronológiai hibával kezdődik. A krónika szerint "a 6360. (852.) évben, az indikció tizenötödik évében, III. Mikhaél császár trónra lépésekor nevezték el először Rusz földjét."[45] A 11. századi bizánci görög történetíró, Skylitzes János beszámolói szerint azonban III. Mikhaél császár nem 852-ben, hanem egy évtizeddel korábban, 842. január 20-án kezdte meg uralkodását.[46] Alekszej Shakhmatov szerint az ellentmondások egy része egyenes következménye annak, hogy "a kijevi uralkodó fejedelmeknek megvoltak a maguk propagandistái, akik átírták az évkönyveket, hogy a saját céljaiknak leginkább megfelelő politikai állításokat fogalmazzanak meg."[47] Shakhmatov továbbá úgy jellemezte a Régmúlt idők elbeszélését, mint olyan irodalmi alkotást, amely az egyház és az állam erős befolyása alá került.[48]
Wladyslaw Duczko szavai szerint a krónika többszöri szerkesztése és átdolgozása miatt "a nem összeegyeztethető információkat félretették, míg azokat az elemeket, amelyeknek ott kellett volna lenniük, de nem léteztek, kitalálták."[49]
Igor Danilevszkij orosz történész és író megemlítette, hogy a krónika inkább az események vallási jelentőségének bemutatására törekedett, mintsem arra, hogy az olvasónak azt az információt közvetítse, hogyan is történt valójában.Ennek eredményeként a szöveg jelentős részét közvetlenül korábbi, vallási felhangot tartalmazó művekből kölcsönözték, mint például egyes bizánci forrásokból, és leginkább a Bibliából. A főszereplőket gyakran bibliai személyiségekkel azonosították, így bizonyos releváns tulajdonságokat és tetteket tulajdonítottak nekik, amelyek nem feltétlenül feleltek meg a valóságnak.[50]
Egy ukrán történész, Alekszej Petrovics Tolocsko, megerősítette azt a következtetést, amelyre számos elődje jutott, azaz hogy a krónika tartalma többé-kevésbé fiktív. Tolocsko azzal érvelt, hogy egyes történeteket, mint például a Rurikidák nemzetség Kijevbe való bevonulásának történetét, azért találták ki, "hogy a múltbeli események értelmes rekonstrukcióját hozzák létre, és ezeket a jól ismert neveket bevonják a szerző történelmi forgatókönyvébe". Tolocsko a krónikát kiváló irodalmi műnek nevezte, amelynek története nem hiteles, és arra a következtetésre jutott, hogy "egyáltalán nem indokolt, hogy a múltról való tudásunkat továbbra is a tartalmára alapozzuk."[51]
Horace Lunt, a Harvard Egyetem nyelvésze fontosnak tartotta, hogy "szabadon elismerjük, hogy spekulálunk", amikor a műben szereplő meséket rekonstruáljuk, és szembesülünk a szöveg logikai ellentmondásaival.[52]
Paul Bushkovitch a Yale Egyetemről azt írja, hogy "a szerző az uralkodóit szolgálta, fejedelmeket és népeket azonosított, és olyan zűrzavart hagyott maga után a történészeknek, amelyet szinte lehetetlen rendezni."[53] Azt is megemlíti, hogy ellentmondások vannak a skandináv történelem és a krónika elbeszélései között. Például "a régészeti bizonyítékok nem illeszkednek a mű legendáihoz", továbbá "Skandináviában nem voltak olyan mondák a vikingek győzelmeiről és háborúiról Oroszországban, amelyek megegyeznének azokkal, amelyek Izland és a Brit-szigetek meghódításáról számolnak be". Véleménye szerint, a krónika hitelességét fenntartással kell kezelni, mert az az uralkodást szolgáló politikai eszköz volt.
Remove ads
Arra a tényre, hogy az orosz évkönyvek a magyar történelem szempontjából igen jelentős források, már egy évszázaddal ezelőtt felfigyelt a magyar történettudomány. A múlt század végén Pauler Gyula német fordításban használta szövegüket, Hodinka Antal pedig 1916-ban publikált magyar vonatkozású részleteket. Hodinkának ez a kiadványa azóta is kézikönyv a magyar középkor kutatói számára.[54] Az első teljes magyar nyelvű fordítás Ferincz István munkája, aki több évtizeden keresztül tartott előadásokat és szemináriumokat a Régmúlt idők elbeszéléséről a Szegedi Tudományegyetemen. A fordítás alapjául a PVL Lavrentyij-évkönyv 1377. évi szövege szolgált, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója 1950-ben két kötetben jelentetett meg D. Sz. Lihacsov és B. A. Romanov fordításában. A magyar fordítást a téma legkiválóbb hazai ismerője, Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem professzora látta el kommentárokkal. A mű elérhető orosz, angol és további nyelveken is.
- Ferincz István, Font Márta. Régmúlt idők elbeszélése – A Kijevi Rusz első krónikája. Balassi Kiadó [2015]. ISBN 978-963-506-970-5
- Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text (angol nyelven). The Medieval Academy of America (1930)
- Повесть временных лет (orosz nyelven) (2003)
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
Remove ads