formaátalakító tevékenység From Wikipedia, the free encyclopedia
Kézművességnek nevezzük az emberi erővel és kézi szerszámaival – a természetes eredetű alapanyagokon – végzett formaátalakító tevékenységet, és kézműves terméknek az így létrehozott termékeket. A termék lehet félkész vagy késztermék. A meghatározás ugyan emberi erőt említ, ami valóban a hagyományos kézművesség alapja, de korunkban elfogadható, ha a „gépi erő” használatával kibővítjük a fenti gondolatot, mert pl. a fúrás, esztergályozás stb. munkaműveleteket a kézművesek ma már főként elektromos energiával hajtott gépekkel végzik. Ugyanakkor ebbe a kibővített meghatározásba beletartozhat tágabb értelemben pl. az egyes agyag-, porcelán-, üveg- és zománc-alapanyagú készítmények forgatása, előmelegítése, kiégetése is, illetve az üveg- és fémmegmunkáláshoz szükséges elektromos kemence használata a hagyományos fa- vagy széntüzelésű kemencék helyett.
A kézművesség a kézműves mesterségek, szakmák, azaz a kézműiparba tartozó tevékenységek gyűjtőneve is.
Az így létrehozott termékek vagy áruk készítőit hagyományosan kézművesnek nevezzük. Újabban a „kézműves” szót e termékek jelzőjeként is használják (pl. kézműves sör).
A kézművesség mint mesterség gyakorlóit a mester, segéd, inas vagy kontár szavakkal jelölték; az utóbbi a termékeit céhes vagy iparengedély nélkül készítette. Némelyik szakmában és újabban a „mester” szót az „iparos” kifejezés váltotta fel. Az iparos elsősorban használati eszközöket, az iparművész pedig főként dísztárgyakat készít.
A magyar nyelv kézművesség szava a helyi hagyományokra épülő, kézi szerszámokkal, egyedi eljárással folytatott háziipari vagy kisipari tevékenységet jelenti.
Történeti okoknál fogva sok hasonló jelentésű, némileg eltérő tartalmú elnevezéssel találkozhatunk, ilyenek: kismesterség (néprajz), népművészet, kisipar (politika) és iparművészet (foglalkozások osztályozása). (Az iparművészet jelentésben az angol Wikipédia a handicraft, ill. arts and crafts címszó alatt tárgyal a témába tartozó jó néhány tevékenységet.)
A történelem előtti időkben az ember rákényszerült mindazon „szakmák” gyakorlására, melyek a túlélést biztosították, ezért megtanulta vagy elleste ezen ősi alapszakmák (ételkészítés, fazekasság, fegyverzetkészítés, ruházatkészítés stb.) munkamódszereit. Fontos itt megjegyezni, hogy a játék- és a hangszerkészítés is ősi munkálkodások voltak.
A munkának szakmává alakulását megelőzően nem volt lényeges és ezért nem is maradt fent a kézműves személye. Az egyszerű szerszámokkal (fából, kőből, csontból, majd bronzból, rézből és vasból készült árral, tűvel, baltával, kalapáccsal, ásóval stb.) dolgozó ember többnyire szűkebb környezetének és magának készítette tárgyait. Egyes mesterségek ma is az ősi formájukban maradtak fenn a természeti népeknél, esetleg a munkaeszközeikben történtek, illetve történnek csak kisebb-nagyobb változások.
A kézzel elkészített egyszerű termékek többnyire a mindennapi élet szükségletei, kellékei voltak, szintén egyszerű anyagokból: kőből, agyagból, fából, bőrből, szaruból, növényi eredetű anyagokból, majd fémből és üvegből készültek a használati eszközök, tárgyak.
Bár az ókor kezdetén a rabszolgatartó társadalmakban a kézművesség alantas és rabszolgák által végzett foglalkozásnak számított, mégis megjelenítették azok művelőit különféle véseteken, képzőművészeti alkotásokon és edényeken, és idővel a mesterségek kiváló művelői a szakmáikat elismert rangra emelték. Így azoknak a viszonylag kötetlenebb életformát biztosító munkajellege és a jól elvégzett munkából eredő tisztelet miatt egyre nagyobb lett a vonzereje. Kezdetben a rátermettségen alapult a munka és a munkamegosztás előbb a szakmák szerint, majd a szakmákon belül is, később és egyes szakmákban a szakmák „öröklődtek”.
A középkor elején vált divattá Európában először az ötvösöknél és a kőmíveseknél – valószínűleg jól leplezett büszkeségből –, hogy készítményeikre pici vagy elrejtett jeleket, megkülönböztető jelzéseket vagy éppenséggel monogramokat rakjanak. Ezeket nevezzük összefoglaló elnevezéssel mesterjegyeknek, és ettől az időszaktól kezdve figyelhetjük is meg az egyéni stílusok kialakulását, lassú különválását is, mely változásokat később a céhek rendeletei igyekeztek behatárolni.
A céhek olyan szakmai közösségek voltak, melyeknek működését és szabályzatát uralkodók engedélyezték és hagyták jóvá, a mesterség fogásainak és a hagyományok megőrzése végett, de az esetlegesen fellépő és a túltermelést meggátló konkurencia ellen is. Míg a céhek eleinte és az uradalmi mesterek is még megrendelésre dolgoztak, a népességnövekedésből és a nagyvárosi életformából következően ún. készenléti többlettermelés alakult ki, ezzel együtt létrejött a fejlettebb csere és piackereskedelem – ahol a kézművesek munkájának nagy része már áruvá vált.
A hivatásos kereskedőréteg létrejötte előtt a kézművesek a termelt portékáikat vásárokon: heti vásáron vagy országos nagyvásárokon értékesítették. A vásárok rendjét, melyek a helység szentjének „nevenapjához” vagy egyéb ünnepnapokhoz kapcsolódtak, az akkori „kalendáriom”-okban tették közre. Nagyon sok magyar népmese, igaz vagy kitalált történet emlékezik meg e látványos forgatagokban zajló eseményekről s az itt kialakuló szerelmi kapcsolatokról is. Ma is híres pl. a pécsváradi leányvásár, ahol a zamatos borok fogyasztása mellett utcahosszan állnak a különféle iparosok sátrai, gesztenyesütéssel és más finomságokkal várják, néptánccal és énekszóval szórakoztatják a közönséget.
A mester a szekérre már napokkal az indulás előtt elkezdte rakodni a portékáját, rendszerint a „vásárosládákba”, melyek keresztmetszete felfelé szélesedő trapézalak volt a szekérderék alakja és a jó helykihasználás miatt – majd a sokszor napokig történő szekerezés után megérkezve elfoglalhatták szokott helyüket. Ott emberismeretükre támaszkodva kínálgatták szépségeiket, jött az alku és a tenyérbe csapás. Aki jól árult, reménykedve indult hazafelé, hátha elkerülik őt a zsiványok.
Régen az inasok az idősebb, mesterfokozatú szakemberektől tanulták vagy inkább lesték el a szakma fogásait. Az előre megbeszélt inasévek letelte után „szabadulhattak fel”, ezután vándorolni mentek távoli vidékekre, ahol más mesterektől tanulva bővítették a tudásukat. E tudás birtokában készítették el egyedi, sokszor kicsinyített szakmai terméküket, a „mesterremeket”, melyet a helyi céh zsűrizett, és csak ezután nyithatták meg saját műhelyeiket. Előfordult az is, hogy egy, a szakmából megözvegyült asszonyt vettek el feleségül, esetleg elkészítették saját szerszámaikat, majd ebben a műhelyben művelték, vitték tovább a szakmát.
A gyáripar megjelenése előtt a kézi munka szerves része volt az életnek. A gépek megjelenése után a kézi munka iránti kereslet folyamatosan csökkent. Egyes munkafolyamatok betanított és segédmunka megnevezéseket kaptak, később kialakultak a szakszervezetek, a szakszervezetek hatására pedig létrejöttek a munkavégzés nehézségi fokozatától (erőkifejtés, hő, fény, zaj, por, rezgések, stresszhatások stb.) függő kereset- vagy bérkülönbségek is. A kézművesség egyes, még művelt ágazataiban szűkös megélhetést biztosít a munkájuk, bár tehetségesek; némely mesterség termékei ma már sajnos csak a dísztárgy vagy a különleges produkciók kategóriájában készül; megint mások a műtárgy restaurálása, másolása, esetleg hamisítása révén integrálódnak akár a nemzetközi kereskedelembe.
Bár a kézművesség helyzetén az urbanizáció, az ipari forradalom, a tömeggyártás és általában a technológia újításai, köztük a további gépesítés, majd az automatizálás sokat rontott, és néhol jelentősen átalakította a kézügyességet vagy fizikai erőt igénylő szakmákat, de nem tudta ezeket teljesen kiszorítani.
A kora középkorban a kézművesség ágazataiból, egy szakma vagy rokon szakmák szerint, városban vagy még nagyobb területi egységben szerveződött önkéntes társulások, céhek alakultak ki, melyek egyúttal érdekvédelmi és érdekképviseleti szervek is voltak. Működésüket az illetékes hatóság által kiadott, időnként megújítandó privilégium, más szóval céhszabadalom alapján az articulusok, azaz a testületileg hozott határozati pontok szerint fejtették ki. Ezeket a szabálypontokat a mindenkori világi és egyházi szabályokhoz igazítva hozhatták létre.
A céhek szigorú, sokszor véres szabályrendszer alapján működtek, naplót és könyvelést vezettek, kérelmeikhez ügyvédet, az események, a pénztárkönyv s az egyéb iratok vezetéséhez pedig jegyzőt alkalmaztak, elsősorban soraikból. Többnyire kétkulcsos céhládával vagy pénzesládával és az uralkodó által is elismert saját pecséttel rendelkeztek. A „Láda” az egész céh jelképe volt: a nyitott láda előtt tilos volt rendetlen öltözékben megjelenni vagy bármilyen alantas viselkedést tanúsítani. Körzeteikben nemcsak hogy leszabályozták a mesterek számát a betelepülés meggátlásával és a nehezített mestervizsgai követelményekkel, hanem limitálták a minőséget és az árakat is. A készítmények panasz miatti ellenőrzése vagy a mesterremek elbírálása a bejárómester által, a céh vezetője (az atyamester) és két céhtag (pl. az alcéhmester) jelenlétében történt a vándorlást követően, melyet a legény a vándorkönyvével (Wanderbuchhal) és az abban szereplő, bejárt mesterek igazolásával, esetleg egy maga rajzolta térképpel tudott bizonyítani. Sikeres vizsgát követően díszes oklevelet, úgynevezett mesterlevelet kaptak, melynek kései változatát iparengedélynek hívjuk. A mesterré avatás költségei néhol olyan tetemesek voltak, hogy a legényből emiatt soha nem lehetett mester. A legkésőbb belépett, azaz legfiatalabb mestert szolgáló mesternek hívták; ezek egyik fontos feladata volt pl. tűz esetén a céhtagok riasztása, mivel minden céhnek ki volt jelölve az oltási területe. A céhbehívó tábla felmutatásával, körbehordozásával pedig másik feladata volt összehívni a mestereket céhgyűlésre, egyházi szertartásokra, temetésre, céhlakomára vagy épp rendkívüli gyűlésre. Az atyamester volt a legények legfőbb gondviselője, hozzá tartozott a szállás (Herberg), és ő irányította a dékányon keresztül a legénycéheket.
A hitelesítés fontosságára jellemző pl. az ötvösmestereknek (ami már a kb. 14. század) fogva elterjedt, majd később kötelező volt) a kész darabnak a céhmester előtti bemutatása próbára, és csak a sikeres próba után üthette be a tárgyba a céh mesterjegyét és a minőségi tanúsítványként szolgáló próbabélyegzőjét. A céhes mesterjegy-beütőt később felváltotta a saját mesterjegybeütők alkalmazása – ez a gyakorlat az ötvösök után előbb a kőfaragóknál, majd a fegyverkovácsoknál, kovácsoknál, fazekasoknál, hordókészítőknél stb. sok szakmában elterjedt, ugyanis többnyire csak saját munkájukat javították (garanciálisan vagy az elhasználódás miatt) a mesterek. A kádárok pl. a díszítő faragásokon kívül az edények fenekét egyedi nyomot hagyó speciális gyaluval munkálták meg. Később az egyedi és a mesterjegyek elveszítették eredeti funkciójukat, és a tárgy díszítése lett a cél.
A világi hatóság 1805-től céhbiztos útján tartotta kézben az állandó ellenőrzést, és a céh határozatai elleni fellebbezéseket is ő intézte.
A falvakban, majd a földbirtokokon is létrejöttek a városi céhek hatásait ellensúlyozó, de nem a szabad akaratukból szervezkedő háziipari foglalkozást űzők céhei, melyek azonban főleg a mezőgazdasági foglalkozások (l. alább) művelőiből alakultak ki. (Pl. mezei grófok, pásztorcéhek, halászcéhek, kertészcéhek, vincellércéhek, kapáscéhek, szántócéhek, kosárfonócéhek stb.)
A céhek megszűntével (Mária Terézia, 1872. évi VIII. törvénycikk) létrejöttek az ipartestületek és azok szabályrendszerei, valamint a munkamegosztás alapján termelő nagyobb műhelyek, manufaktúrák, és az érdekképviseletet a szakszervezetek kezdték ellátni.
A manufaktúrás készítmények mai jelentése olyan tárgyak elkészítését jelenti, amelyek gyárban, nagyobb műhelyekben (iparilag, sorozatgyártással) készülnek ugyan, de jelentős kézi munka testesül meg bennük, és a különféle munkafogásokat szakmunkások végzik. Ilyen termékek lehetnek például a porcelán és más kerámia, egyes textíliatermékek, illetve a különleges, csak egyedileg gyártható tárgyak, hangszerek, orgonák stb.
A felhasznált anyag fajtáitól függően lehet talán a legegyszerűbben csoportosítani a mesterségeket, melyek az egyéb – politikai, gazdasági, statisztikai vagy társadalmi – besorolása sokkal bonyolultabb. Pl. népművészeti ágak, kisipar, háziipar, hobbi, engedélyezett vagy nem engedélyezett szakma, képesítés nélkül gyakorolható szakma stb.
Az alapanyagokat megtermelő vagy előállító és egyéb, szakképzettség nélkül is végezhető, ősi eredetű munkákat összefoglaló néven pedig többnyire népi mesterségeknek vagy népi foglalkozásoknak nevezzük, de vannak a nép és mesterek által is űzött szakmák.
A szakmák felsorolásánál (K) jelzés jelöli a szakmával rokonítható, jelenleg a képzési körön kívül eső (ún. kihalt, vagy kihalóban lévő mesterségeket), (M) jelöli a régi magyar megnevezést és (N) jelöli a német nyelvi eredetű szakmanevet, illetve a zárójeleken belül olvashatók magának a szakmáknak, illetve a szakmai munkáknak más jellemző megnevezései.
Az alábbi felsorolás csak azokat a főbb szakmaneveket tartalmazza, melyek termékei a mai korban még közismertek vagy használatosak, illetve utódszakmákban tovább élnek, de a századok során majdnem feledésbe merült mesterségekre is rá lehet keresni a Wikipédián.
Általában női foglalatosságok:
Főként férfiak által végzett munkák:
Eleink gazdálkodásába tartozó foglalkozások:
A szolgáltatások körébe tartozó szakmák (pl. borbély, vajákos és ráolvasó, bába, gyógyfüves (füves), orvos, piócás, hegybíró, kisbíró, a különféle pásztorok (juhász – ihász, kanász, kondás, gulyás, csordás, csikós), szekeres, kocsis, postakocsis, talyigás, hordár, kereskedő, fogadós, kocsmáros, lacikonyhás, fényképész, földmérő, térképész, fegyveres és rendvédelmi feladatok ellátója, kertrendező stb., valamint a műszerekkel, gépekkel, elektromossággal foglalkozó vagy azokat javító, valamint a művészetekhez közel álló szakmák (virágrendezés (ikebana), gobelinkészítés, makramékészítés, iparművészettel kapcsolatos fogalmak stb.) leírása máshol szerepel.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
