Hepburn-átírás

A japán nevek Hepburn-féle átírása (japánul ヘボン式ローマ字 [Hebon-siki rómadzsi]) a nyugaton legelterjedtebb – de hivatalosan nem teljeskörűen pártolt – formája a japán írás latin betűs leképzésének. Nevét James Curtis Hepburnről kapta, bár ő maga csak az elterjesztéséből vette ki a részét az általa szerkesztett szótár révén. A rendszer részleteit a kor (ti. a 19. század második felének) lelkes érdeklődői, külföldiek és japánok dolgozták ki.

Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.

Az átírás főképp az angol nyelvhez igazodik, ennek ellenére bizonyos alapvetések nélkül az angol anyanyelvű olvasót is könnyen félrevezetheti. Ugyanis bár a mássalhangzók (ch, j, s, sh, ts, w, y) ejtése az angol írásban megszokotthoz igazodik, a magánhangzóké sokkal inkább az olaszhoz – és pl. a magyarhoz – hasonló.

A hosszú magánhangzókat hol a japán fonetikus írásban szokásos jelölések szolgai másolásával, hol a betű fölé húzott vízszintes vonallal, hol kalappal jelzik. Előfordul az is, és nem precíz szakmai igényességgel szerkesztett szövegekben meglehetősen gyakori, hogy a magánhangzó hosszúságát egyszerűen nem jelölik. A sógun szó eszerint négyféleképp is írható:

1. shougun
2. shōgun
3. shôgun
4. shogun

A hosszúság jelének elhagyása könnyebbség sok nyugati nyelv használójának, de a magyar írásnak megvan az eszköze ennek a jelölésére. További kulturális hatást tükröz, hogy a legtöbbször a személynevek sorrendje is a nyugaton általában megszokott keresztnév–családnév formára módosul, míg Magyarországon az eredeti japán családnév–keresztnév forma sem okoz zavart. Ezek miatt a magyaros átírás eleve pontosabb lehet az angolos Hepburnnél.

Lásd még

• Wikipédia:Japán nevek átírása

Források

• Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon (Corvina, 1999) ISBN 963-13-4756-7

Külső hivatkozások

• Hepburn szótárának harmadik, 1886-os kiadása a kötetben használt átírásról

• Írásportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap