A Hall-effektusEdwin Hall által 1879-ben felfedezett jelenség, mely szerint, ha egy vezetőben vagy félvezetőben áram folyik, és azt mágneses térbe helyezzük, akkor az áramot hordozó részecskékre (fémeknél elektron) Lorentz-erő hat, ami azzal jár, hogy a vezető két oldalán potenciálkülönbség lesz. Ezt a feszültséget Hall-feszültségnek nevezik.
A Hall-feszültség éppen akkora, hogy a töltéshordozókra ható Lorentz-erőt semlegesítse:
UH Hall-feszültség
I áramerősség
B mágneses indukció erőssége
q elemi töltés
n a töltéshordozók koncentrációja
d a vezető B-vel párhuzamos vastagsága
Az Ohm-törvénnyel összhangban definiálhatjuk a Hall-állandót: .
Ez esetben az előző képlet a következő alakot ölti:
Ha figyelembe vesszük a töltéshordozók kölcsönhatását a kristályrácsot képező atomokkal, a Hall-állandó módosulni fog (és így sokkal jobban egyezik a mért értékekkel)
lineáris (a mágneses térerő függvényében a kimenő feszültség változik)
logikai jel kimenetű
unipoláris (ennél a megfelelő erősségű mágnes közelsége bekapcsolt állapotban tartja a kimenetet)
bipoláris (ezek a déli mágnespólus közelségére bekapcsolnak, az északi pólus hatására pedig kikapcsolnak)
omnipoláris (közelítéskor a megfelelő erősségű mágnes irányától függetlenül bekapcsol)
Kis méretű magnetométerek detektoraiban, analóg számítógépek alkatrészeiben használják fel a Hall-eszközöket.
A Hall-jeladót gépkocsik gyújtóberendezéseinek vezérléséhez is felhasználják. Általában a gépkocsikban mint jeladót használják, többnyire fordulatszámmal összefüggő jelek előállítására. Jelerősítővel egybeépítve egy egységet képez mint „Hall-jeladó.”
Kontaktus nélküli (pergésmentes) kapcsolókban (régebbi számítógép billentyűzetek)
Számítógépekben és egyéb kényes elektronikai berendezésekben használt, kefe nélküli egyenáramú motorral működő ventilátorokban