Galagonya-kökény cserjés

A galagonya-kökény cserjés (avagy töviskes^[1] Pruno spinosae-Crataegetum Soó, (1927) 1931) a melegkedvelő szubmediterrán cserjések (Berberidion Br-Bl.) társulástani csoportjának egyik, Magyarországon is elterjedt növénytársulása.

Hazai elterjedése

Alföldeinken és a Dunántúli dombságon mindenfelé megtalálható, a Magyar középhegységben főképp a tölgyes és gyertyános–tölgyes övben.

Jellemző fajai

Előfordulhat, hogy a cserjeszint egyetlen fajból áll — ez leggyakrabban a kökény (Prunus spinosa) vagy az egybibés galagonya (Crataegus monogyna). Az ilyen esetek azonban nem túl gyakoriak, és a cserjeszintben e két faj mellett rendszeresen megjelennek:

• rózsafajok,(Rosa agrestis, Rosa elliptica, Rosa zalana), de különösen a
  • gyepűrózsa (Rosa canina)

További, gyakori fajok:

• varjútövis (Rhamnus cathartica),
• mezei juhar (Acer campestre),
• veresgyűrű som (Cornus sanguinea),
• közönséges mogyoró (Cornus avellana),
• hosszúcsészés galagonya (Crataegus calycina)
• kétbibés galagonya (Crataegus oxyacantha)
• közönséges fagyal (Ligustrum vulgare)
• kecskerágó fajok (Euonymus spp.), különösen a
  • csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), valamint különféle
• rózsa- (Rosa spp.) és
• szeder (Rubus spp.) fajok.

Ha ez utóbbiak túlsúlyra jutnak, együtteseiket külön társulásoknak is szokás tekinteni.

Gyepszintjének nincsenek „saját” fajai.^[2] Éppen ezért a tövises cserjéssel mozaikosan váltakozó és szegélyein feltűnő lágyszárú növények gyepje igen sokféle és változatos:

• a talaj minősége,
• a legeltetés intenzitása
• és más tényezők függvényében.

Fő csoportjaik:

• a féltermészetes száraz gyepek és cserjésedett változataik (Festuco-Brometalia) rend szokásos fajai, pl.:
  • deres tarackbúza (Elymus hispidus),
  • tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum),
  • kígyóhagyma (Allium scorodoprasum),
  • közönséges spárga (Asparagus officinalis) stb.),

• szegélynövények:
  • tarka koronafürt (Securigera varia),
  • közönséges szurokfű (Origanum vulgare),

• legelők ruderális gyomjai:
  • réti útifű (Plantago media),
  • fekete üröm (Artemisia vulgaris),
  • bókoló bogáncs (Carduus nutans)

• erdei reliktum fajok:
  • tavaszi kankalin (Primula veris),
  • borsikafű (Clinopodium vulgare),
  • raponcharangvirág (Campanula rapunculus).

Termőhelye

Ezek a bozótosok a sík- és dombvidékeken növő félszáraz és mezofil vízgazdálkodású erdőket kísérik:

• vagy a szegélyeiken nőnek,
• vagy a kiirtott erdők helyén másodlagosan kialakult legelők beerdősülésének szekunder pionír együtteseként.

Igénytelen fajokból álló társulás. Jól tűri a legelőgazdálkodással járó taposást, rágást és égetést — sőt, a legeltetés segíti a megkímélt szúrós növények terjeszkedését. Ezzel együtt, kifejlődésének használ, ha a legeltetést néhány évig szüneteltetik.^[3]

A többnyire két méternél is magasabb, sűrű, tövises bozót az erdőket többnyire 3—5 m széles sávban szegélyezi. A xeroterm tölgyesek (Quercetalia pubescentis-petraeae Borhidi, 1996) nyiladékaiban a sáv szélessége elérheti a 20–30 m-t is.