Digitális televíziózásnak nevezzük azt a technológiát, amikor a televíziós vevőkészülékek nem hagyományos, analógjeleket vesznek, hanem digitálisat. Az újonnan gyártott készülékek túlnyomó többsége már ennek a technológiának megfelelően készül, a régebbieket azonban el kell látni egy külső jelátalakítóval, úgynevezett „set top box”-szal, hogy továbbra is használhatóak legyenek. Az átállás Magyarországon 2013-ban (Európa egyes országaiban évekkel korábban) fejeződött be, és csak a földfelszíni sugárzást érintette.
Észak-Amerikában az ATSC (a kifejlesztő Advanced Television Systems Committee nevéből) szabványcsalád érvényes:
ATSC földfelszíni és kábel
ATSC-M/H mobil eszközök
Japánban és Dél-Amerikában az ISDB(Integrated Services Digital Broadcasting) szabványcsalád terjedt el:
ISDB-T földfelszíni
ISDB-S műholdas
ISDB-C kábeles
Kínában a DMB-T/H szabvány szerint történik a műsorszórás.
Több csatorna sugározható azonos sávszélességen, egy hagyományos csatorna (transzponder) helyén több digitális adás kaphat helyet.
A hibajavításnak köszönhetően a vételi minőség romlása egy bizonyos szintig észrevehetetlen, ellenben a hagyományos TV-adásokkal, ahol szemmel is látható a romlás.
Az adótornyoknak kisebb teljesítménnyel kell sugározniuk (olcsóbb üzemeltetés).
Csak az újabb tévékészülékek tudják közvetlenül venni az ilyen adást, amikbe már beépítették a digitális dekódoló egységet is. A régi készülékeknél külső „set top box” szükséges a vételhez.
Minél alacsonyabb a bitráta, annál több csatorna alakítható ki egy transzponderen. Túlságosan alacsony bitráta viszont a hagyományos, de jó minőségű adásokhoz képest rosszabb minőséget eredményez, elsősorban gyors mozgások vagy vételi zavar esetén
Egy bizonyos vételi szint alatt a hagyományos esetben még kivehető kép helyett a digitális adás feldolgozhatatlanná válik. Vagyis a minőségromlás a hibamentes kép → nyeklik a hang/szétesik a kép (a hibajavítás már nem elég) → nincs vétel állapotok között mozoghat