I. Frigyes (németül: Friedrich I.), ismertebb nevén Rőtszakállú Frigyes (olaszul Barbarossa) (1122. december – 1190. június 10.[1]), 1147-től Svábföld hercege (III. Frigyes néven), 1152-től német király és 1155-től német-római császár. Német hegemóniára tett lépéseket Nyugat-Európában, valamint szembeszállt a pápai hatalommal. Az észak-itáliai városok ellen hat déli hadjáratban folytatott hosszú harcokat 1154–1183 között.[1] A Szentföld visszafoglalása érdekében indított harmadik keresztes hadjárat során vesztette életét.[1]
| I. Frigyes | |
.jpg) | |
| Ragadványneve | Barbarossa Frigyes |
| Német-római császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 1155. január 2. – 1190. június 10. | |
| Koronázása | Róma 1155. június 18. |
| Elődje | III. Lothár |
| Utódja | VI. Henrik |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 1152. március 4. – 1190. június 10. | |
| Koronázása | Aachen 1152. március 9. |
| Elődje | III. Konrád |
| Utódja | VI. Henrik |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Hohenstaufen |
| Született | 1122 Haguenau |
| Elhunyt | 1190. június 10. (67–68 évesen) Kilikiai Örmény Királyság |
| Nyughelye | Church of Saint Peter |
| Édesapja | II. Frigyes sváb herceg |
| Édesanyja | Bajorországi Judit |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Vohburgi Adelheid Burgundiai Beatrix |
| Gyermekei | V. Frigyes sváb herceg VI. Henrik német-római császár VI. Frigyes sváb herceg I. Ottó burgundi gróf II. Konrád sváb herceg Fülöp német király |
| Vallás | római katolikus |
.svg) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Frigyes témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
Ifjúkora
Édesapja II. Frigyes, Svábföld hercege (III. Konrád bátyja), édesanyja a Welf IX. Henrik bajor herceg leánya, Judit volt.[1] Frigyes, édesapja halála után megörökölte a sváb hercegi címet.[1]
Hatalomra kerülése
1152. március 4-én nagybátyja III. Konrád német király utódaként Frankfurtban német királlyá választották.[1] Sokan úgy gondolták, hogy a Welfek és a Hohenstaufok leszármazottjaként meg tudja oldani a királyság belső problémáit.[1] (Lásd Oroszlán Henrik kérdése)
Amikor III. Jenő pápának megválasztása hírét elküldte, azt is kijelentette, hogy nem hajlandó elismerni a császárral szemben a pápa jogát a püspökök és apátok kinevezésének kérdésében, amelyet a pápaság az invesztitúraharcok során vívott ki, sőt az 1122. évi wormsi konkordátumot megszegve püspököket nevezett ki a megüresedett posztokra.[1] A Nyugat megváltozott politikai helyzete miatt azonban be kellett látnia, hogy I. Ottóhoz és III. Henrikhez képest nehezebben tud a pápaságon felülkerekedni.[1] Mindeközben a Bizánci Birodalom I. Manuél Komnénosz császár vezetésével, a Földközi-tenger térségében és Itáliában is meghatározó politikai tényezővé vált.[1] Dél-Itália és Szicília II. Roger normann királyságában egyesült.[1] Szintén hatalmas ellenfelek lettek a lombard városok, melyek mindeddig kevés gondot okoztak a császároknak.[1]
Céljainak megvalósítása és császárrá koronázása
Frigyes figyelemre méltó politikai ügyességgel kezdett bele régi céljainak megvalósításába: a vezető szerep megszerzése az európai monarchiákkal szemben.[1] Elődjének, III. Konrádnak és I. Mánuel bizánci császárnak a szicíliai II. Roger ellen kötött szerződését nem ismerte el, amivel a konstanzi szerződés (1153) megkötésére kényszerítette III. Jenő pápát, akire mindeközben egyre nagyobb nyomás nehezedett délről a normann királyság, Rómából pedig Bresciai Arnold felől.[1] Frigyes ígéretet tett a pápának, hogy annak beleegyezése nélkül sem Arnold vezette római kommunával, sem a normannokkal nem köt békét (Arnoldot később elfogatta és kiszolgáltatta a pápának, aki felakasztatta), valamint, hogy nem enged át a bizánci császárnak itáliai területet, és végül, hogy tiszteletben tartja a pápaság rangját (honor papatus).[1] III. Jenő ígéretet tett Frigyesnek a császári koronára, valamint arra, hogy sértetlenül megmaradnak a császárság jogai.[1] Mikor Mánuel egy bizánci hercegnőt ajánlott Frigyesnek feleségül, és a normann királyság elleni harcra akarta rávenni, a király az ajánlatot elutasította.[1] A konstanzi szerződést IV. Adorján, III. Jenő pápa utóda is tiszteletben tartotta, már csak azért is mivel Frigyes 1154-ben indította az első itáliai hadjáratát, melynek során Paviában megkoronáztatta magát Lombardia vaskoronájával, majd elfoglalta Rómát is. A pápa ezek után 1155. június 18-án Frigyest Rómában császárrá koronázta.[1] A hadjárat folytatása I. Vilmos szicíliai király ellen azonban nem volt lehetséges, mert a római nép felkelése a németek ellen Bresciai Arnold kivégzése miatt, ezt megakadályozta.
A beneventói konkordátum és a besançoni birodalmi gyűlés
A Szicíliai Királyság megtámadásához kért segítséget a német fejedelmek megtagadták Frigyestől.[1] (A királyság I. Vilmos 1154-től 1166-ig tartó regnálása alatt egy ideig válsággal küszködött.[1]) Mánuel ugyan egyezséget kötött Genova városával, a pápával, valamint a lázadozó normann bárókkal, Adorján mégsem fogadta el a bizánci segítséget I. Vilmos ellen, akinek sikerült úrrá lennie a válságon, és 1156-ban a pápát a beneventói konkordátum aláírására kényszerítette: Vilmos megkapta Szicíliát és a dél-itáliai normann fejedelemségeket, valamint a szicíliai egyház is különleges jogokhoz jutott.[1] Ez az egyezség viszont a konstanzi szerződés megszegését jelentette.[1] Rolando Bandinelli bíboros (a későbbi III. Sándor pápa) kapta a feladatot, hogy az 1157. évi besançoni birodalmi gyűlésen adjon magyarázatot az egyházfő új politikájáról a császárnak és a fejedelmeknek.[2] A pápa levele – amit Dasseli Rainald birodalmi kancellár olvasott fel – a pápai delegáció és a fejedelmek között kiélezett vitához vezetett arról, hogy a császárság függ-e a pápaságtól vagy fordítva.[3] Adorján később magyarázatot adott arra, hogy a vitát kiváltó beneficium szó alatt üdvöt, jótéteményt értett nem pedig hűbéri viszonyt.[3]
A császári előjogok visszaszerzésére tett kísérletek
Itáliai politikája és a második itáliai hadjárat
Miután Frigyes megoldotta a belpolitikai problémákat, 1158-ban a császári előjogok visszaállítása érdekében belefogott a második itáliai hadjáratba.[3] (Seregében II. Géza magyar király által küldött íjászok is voltak.) 1158. nov. 11-én a Pó menti Lodinál Roncagliában megnyitotta a birodalmi gyűlést, melynek célja a császári jogok meghatározása és biztosítása volt.[3] Tekintettel arra, hogy a hadjárat kiváltó oka az volt, hogy a lombard városok kisajátították a királyi jogokat (a regáliákat). A városok küldöttei a gyűlésen behódoltak az uralkodónak. Ez évi 30 000 font ezüst bevételt jelentett volna a császári kincstárnak.[3]
1158-tól kezdve Frigyes a pénzügyi igazgatási rendszer kiépítésére tett lépéseket[3] Itáliát jól felügyelhető várak, paloták és városok hálózatává akarta alakítani, ahol császári hivatalnokok felügyelik a városok önkormányzatát.[3] Ezt viszont a városok a szabadságuk korlátozásának vélték.[3] A császári Itália minden lakosára kivetették az úgynevezett fodrum adót, viszont az itáliai nemesek és szuverén városállamok (kommunák) mentesültek a katonáskodás alól, és a császár védelmét élvezték.[3] Az itáliai pénzből jutott a német fejedelmeknek is, akik annak ellenére, hogy Frigyes túlzott engedményeket adott volna nekik, támogatták őt.[3] Az egyházfejedelmeknek viszont még mindig ki kellett szolgálniuk Itáliát.[3] Keresztély érsek hosszú ideig tartó itáliai császári legátussága, súlyos pénzbeli veszteséget okozott a mainzi érsekségnek.[3] Frigyes, az Itáliából befolyt adókból zsoldos hadsereget szervezett, amivel katonailag némileg függetleníteni tudta magát a hűbéruraktól.[3]
A roncagliai gyűlés után a császár privilégiumot adományozott a Bolognában működő professzorok és diákok számára az „Authentica Habita” kezdetű rendeletének kibocsátásával, melynek alapján az egyetemi diákság és az egyetemek tagjai mentesültek a helyi egyházi adó fizetése alól. Bolognai tartózkodása alatt hirdette meg az „isteni császárság” eszméjét, ekkor keletkezett a Szent Római Birodalom (Sacrum Impérium Romanum) fogalma. A birodalmi gyűlés döntései nyomán a pénzverési jognak és a városi konzulok kinevezési jogának visszakerülése a császárhoz megszüntette a városok autonómiáját, s ez ellen többen felkeltek. Ezért Frigyes 1160-ban leromboltatta Cremonát, s két évi ostrom után 1162-ben feltétlen megadásra kényszerítette Milánót is, majd azt is a földig romboltatta.
Pápa és ellenpápa
A pápa és a városok viszont az Itáliában létrehozott császári államot fenyegetőnek érezték.[3] 1159-ben Frigyes támogatásával Ottaviano de Monticello bíborost IV. Viktor néven pápává választották.[3] Bandinelli bíborost ugyanezen évben szintén pápává választották III. Sándor néven.[3] Vilmos szicíliai király azonnal elismerte a bíborosok által támogatottabb III. Sándort.[3] Az 1160-ban összehívott paviai zsinaton viszont csak IV. Viktor jelent meg, így őt nyilvánították az „igazi” pápának.[3]
Kapcsolata III. Sándor pápával
Frigyes kiközösítése
III. Sándor pápa, annak érdekében, hogy a császárságtól független pápaságot hozzon létre, 1160-ban kiközösítette Frigyest.[3] Sándort támogatta Anglia, Franciaország, Spanyolország, Magyarország, a lombardok és Mánuél bizánci császár is.[3] Sándor 1161 és 1165 között Franciaországban volt.[3] Barbarossa azon próbálkozása, hogy a Saône-parti Saint-Jean-de-Losne-ban tartott találkozón VII. Lajost rábeszélje az egyházszakadás megszüntetésére, nem járt sikerrel.[3] Sándor ugyan megpróbálta Frigyest visszahozni az egyházba, de ez hiábavalónak bizonyult.[3] Mánuél császár a pápa sürgetésére kész volt szövetséget kötni Franciaországgal és elismerni a pápát.[3] Miután 1162-ben Frigyes lerombolta Milánót,[3] 1163-64-ben vezette harmadik hadjáratát Itáliába, ami sikertelenül végződött.
Frigyes és II. Henrik szövetsége
IV. Viktor 1164-ben bekövetkezett halála után, Dasseli Rainald befolyására, III. Paszkált választották pápává.[3] VII. Lajos francia király és II. Henrik angol király között kialakult konfliktust kihasználva Frigyes úgy döntött, hogy szövetségre lép II. Henrikkel.[3] 1165-ben a würzburgi birodalmi gyűlésen megesküdött, hogy III. Sándor pápát nem fogja elismerni.[3] Az angol küldöttek ígéretét, mely szerint Frigyes politikai óhajai teljesülni fognak, II. Henrik megtagadta, hogy Sándort sakkban tartva, megnehezíthesse a vele régóta, hosszú vitában álló Becket Tamás dolgát.[3]
Újabb itáliai hadjáratok és a III. Sándor pápával való békekötése
I. Vilmosnak, Szicília királyának 1166-ban történt halála után úgy gondolta Frigyes, hogy itt az idő Szicíliára és III. Sándorra csapást mérni.[3] Megalakult a Lombard Liga, hogy a császár negyedik itáliai hadjáratával szembeszálljon.[3] Frigyesnek mégis sikerült elfoglalnia Rómát, s menekülésre kényszeríteni a pápát. A hadjárat azonban kudarccal végződött, mert a seregben járvány tört ki. (malária vagy pestis).[3] Így a császári haderő Savoyán keresztül visszavonult az Alpokon túlra. Tusculumnál aratott győzelme után elhunyt Dasseli Rainald Rómában és halálával a császári stratégia is megváltozott, melyhez nem kis mértékben hozzájárult, hogy Milánó újra felépült és a Lombard Liga egyesült a Veronai Szövetséggel, III. Sándor pápa tiszteletére pedig Alessandria néven új várost alapítottak. Frigyes kibékítette VII. Lajost és II. Henriket, 1170-ben Bizáncba követséget küldött, valamint Bamberg püspökét III. Sándorhoz küldte.[3] Ezek jelentősen csökkentették a feszültséget és ezt Sándor sem hagyta figyelmen kívül.[3] 1174-ben, az ötödik itáliai hadjárat során nem sikerült legyőzni a lombardokat, de a montebellói fegyverszüneti megállapodásban mégis alá kellett vetniük magukat Frigyes akaratának.[3] A legnanói csatát a lombardokkal szemben azonban Barbarossa elvesztette, mivel segélykérését Oroszlán Henrik szász herceg elutasította.[3] Frigyes ezek után hajlandó volt tárgyalni a pápával és 1176-ban Anagniban békét is kötött.[3] Az 1177-es velencei békében Frigyes elismerte III. Sándor pápát, akitől a Szent Márk-székesegyház előtt kapta meg a békecsókot,[3] s egyben a feloldozást az egyházi átok alól. Velencében a birodalmi küldötteknek sikerült javítaniuk a császár helyzetén.[3] A fegyverszüneti egyezség ellenére a lombardok nem szerepeltek a békében, de végül 1183-ban velük is megkötötték a konstanzi békét.[3] Frigyes hatodik, egyben utolsó itáliai hadjárata 1184-86-ban komoly diplomáciai sikert hozott neki, mert a hadjárat idején Milánóban itáliai királlyá koronáztatta legidősebb fiát, a későbbi VI. Henrik német-római császárt, aki 1186-ban feleségül vette II. Roger nápolyi és szicíliai király Konstancia nevű lányát. A házasság a pápaság ellen is irányult, hisz ezáltal a német-római császár jogot formálhatott a Dél-itáliai Királyság öröklésére, melynek eredményeként a Pápai Állam földrajzilag a Német-római Császárság foglya lett volna.
Oroszlán Henrik kérdése
A birodalom átszervezése és (Oroszlán) Henrik megerősödése
Időközben Frigyes változtatásokat kezdeményezett a birodalomban.[3] Amikor Frigyest megkoronázták, Henrik magának követelte Bajorországot, ami az ausztriai II. (Jasomirgott) Henrik őrgróf fennhatósága alatt állt.[3] Henrik megkapta Bajorországot és az őrgrófságot pedig – kárpótlásként – hercegségre emelte.[3] Henrik megtarthatta Szászország és Mecklenburg hercegségét is, és 1154-ben jogot kapott arra, hogy az Elbától keletre található egyházmegyékben püspököket nevezhessen ki.[3] 1158-ban Frigyes megalapította a Lipcsétől délre levő Pleissnerland birodalmi területet, királyi rangra emelte a csehországi II. Ulászló herceget, valamint a brémai érseknek fontos kiváltságokat adományozott, visszaállítva ezzel a püspök politikai hatalmát.[3] 1158-ban I. (Nagy) Valdemár dán királynak különleges kiváltságokat ígért, valamint hűbéresévé fogadta.[3] Ugyancsak 1158-ban (Oroszlán) Henrik megalapította Münchent és Lübecket, amelynek létrejöttével a német kereskedők kijutottak a Balti-tengerhez, továbbá delegációt küldött Skandináviába és Oroszországba, és szerződéssel kapcsolta egymáshoz a németeket és Gotland lakosait.[3] 1189-ben létrejött Novgoroddal a kereskedelmi egyezmény.[3] 1180 körül a német kereskedők eljutottak Rigáig, és védelmüket erősítette, hogy 1177-ben Henrik elfoglalta Mecklenburgot.[3] 1184-re birtokában volt a Stade grófság és város, mely az Elba legfontosabb kikötője.[3]
Henrik bukása
Ebben az időben I. (Medve) Albert őrgróf alatt, Brandenburgba és Sziléziába német telepesek költöztek.[3] Frigyes 1157-es és 1172-es lengyel hadjárata során, sikerült újra függésbe hoznia a lengyel hercegeket.[3] Oroszlán Henrik Braunschweiget tette meg székhelyévé, és konfliktusokat szított Wichmann magdeburgi érsekkel, Medve Alberttel, III. Lajos türingiai tartománygróffal, valamint Rajnald kölni érsekkel, ők azonban eredményesen szálltak szembe vele.[3] Elképzelhető, hogy Henrik bukását az okozta, hogy 1176-ban nem segítette meg Frigyest.[3] Alighanem a birodalom békéjének megzavarásáért Barbarossa vád alá helyezte Henriket, elvette tőle Lübecket, valamint az 1180-as gelnhauseni fejedelmi tanácskozáson megfosztotta hatalmától is.[4] Henrik elveszítette hercegségét; Vesztfáliát a kölni érsek, Bajorországot pedig Wittelsbach Ottó szerezte meg.[5] Henrik, rokoni kapcsolatok révén (felesége az angliai Matild volt) II. Henrik angol királyhoz menekült.[5] Ettől fogva csak a császártól kapott földdel rendelkező fejedelmek tartozhattak a birodalmi hercegek (Reichsfürsten) közé.[5] Frigyes a pomeráni fejedelmeket hercegekké emelte, Merán hercegei Andechs grófjai lettek, Stájerország hercegség lett, 1168-ban pedig a würzburgi püspök megkapta a „Frankföld hercege” címet.[5]
Frigyes házassága és halála
Barbarossa 1152-re megoldotta Burgundia területi kérdését, melynek területére IV. Berthold zähringeni herceget nevezte ki képviselőnek.[5] 1156-ban feleségül vette Beatrixot, III. Rainald burgundiai gróf leányát.[5] Igyekezett kiépíteni császári területeket a fejedelmek fennhatósága között, amelyeket a Svábföldtől Türingiáig hol sűrűbben, hol ritkábban elhelyezkedő várkastélyok, városok, földbirtokok, miniszteriális székhelyek és egyéb jogok alkottak.[5] Ezeket a hatalmas régiókat császári intézők (ministeriales imperii) vezették, akik közül sokan a császár közvetlen környezetéből kerültek ki.[5] Leghíresebb közülük I. Münzenbergi Kunó volt, akinek kastélya ma is megtekinthető a Frankfurttól északra fekvő Wetterauban.[5]
Frigyes korának jellegzetessége volt a lovagi erények tiszteletben tartása.[5] Ennek okán Barbarossa 1184-ben pünkösdkor lovaggá ütötte fiait, 1188-ban pedig a „Jézus Krisztus-gyűlés” alkalmából birodalmi hercegséggé alakította a Namuri Őrgrófságot.[5]
1187-ben Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet, ezért Frigyes meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot, melynek során 1189-ben jól felszerelt, tízezer lovast és ugyanennyi gyalogost számláló seregével Magyarországon is átvonult, s Esztergomban III. Béla magyar király látta vendégül. Béla kenyérrel és borral megrakott szekereket, marhacsordákat, juhnyájakat adott a császárnak, hozzájárulva ezzel a keresztes sereg élelmezéséhez. Cserébe Frigyes dunai flottáját kapta, miután az Belgrádnál elérte a bizánci határt. 1190-ben Barbarossa belefulladt a Szalef (Kalikadnosz) folyóba.[5] Halálának pontos körülményei tisztázatlanok: egyes tudósítások szerint lovaglástól felhevülten akarta magát a folyóban lehűteni; mások szerint a folyón átkelés közben vetette le a megijedt ló és páncélja súlya húzta le a víz alá. Vélhető, hogy a nyári hőség és életkora következtében a jéghideg hegyi folyó vizében szívinfarktust kapott.
Frigyes politikája és a birodalom halála után
Frigyes folytatni kívánta elődei politikáját, állama továbbra is a nemesekre, főnemesekre, valamint a birodalmi tisztségviselőkre támaszkodott.[5] A királyi hivatalnokok (advocatusok és scultetusok) kormányozták a császári városokat, de a polgárok is részt vettek az irányításban.[5] Frigyes felismerte, hogy az egyház hatalmának szigorú törvények szabtak határt.[5] Az egyház csatlakozott Felső-Itália gazdaságilag erős államainak szabadságharcához, III. Sándor pedig el tudta érni, hogy az európai uralkodók ne kössenek Frigyessel politikai egyezséget.[5] II. Fülöp Ágost francia király viszont szövetséget kötött vele, a benyomuló anglo-normannok ellen.[5] Barbarossa azonban nem tudta megtörni a fejedelmek hatalmát.[5] Halála után a birodalom területi államok hálózatává alakult, Franciaország viszont II. Fülöp Ágost alatt központosított monarchikus állammá fejlődött.[5]
Legendák
- James Bryce német-római császárokról írott művében így ír a híres legendáról (valójában azt II. Frigyesnek tulajdonítva):[6]
"Annak a zöld rónának délnyugati részén, a mely a salzburgi sziklát övezi, az Untersberg óriási hegytömege tekint le az útra, amely hosszan tova kanyarog a berchtesgadeni szakadék és tó felé. Ott, fenn a mészköves szirtek között, hova emberi láb nem jut el, a völgybeli parasztok az utazónak egy fekete üregnyílást mutatnak s azt beszélik, hogy benne Frigyes lovagjai körében bűvös álmát alussza s várja az órát, a mikor a hollók nem röpdesnek többé a hegyorom körül, mikor a völgyben a körtefa kivirágzik, s ekkor le fog szállani keresztes vitézeivel együtt s magával visszahozza Németország számára a béke, a hatalom és egység aranykorát. Gyakran, a Frigyes nemzetségének kora után beállott szomorú napokban, gyakran, mikor az önkény tűrhetetlennek s a fejetlenség végnélkülinek tetszett, arra a barlangra gondoltak az emberek és sóhajtva kívánták a napot, a melyen az igaz császár hosszú álma véget ér és újra, mint hajdan, kifüggesztik pajzsát magasra a táborban, segítség jeléül a szegénynek s elnyomottnak."
Gyermekei
- Első feleségével, Vohburgi Adelheiddel[7] (1128 vége – 1190) 1147-ben[7] esküdött össze. E házasságot később érvénytelenítették.
- Második feleségétől, Burgundiai Beatrixtól[7] (1143 – 1184. november 15.), akivel 1156. június 10-én,[7] Würzburgban[7] házasodott össze, született gyermekei:
- Zsófia[7] (1161 – 1187), VI. Vilmos montferrati márki (1173 k. – 1226. szeptember 17.) felesége
- Beatrix[7] (1162 körül – 1174 körül), akit a lorchi kolostorban temettek el.
- Frigyes[7] (Pavia, 1164. július 16. – 1170. november 28.), 1167-től Svábföld hercege, a lorchi kolostorban temették el
- VI. Henrik[7] (Nijmegen, Németalföld, 1165. november – Messina, Szicília, 1197. szeptember 28.), 1169-től német király, 1191-től német-római császár, aki I. Konstanciát (1154. november 2. – 1198. november 27.), II. Roger szicíliai király leányát vette feleségül.
- Konrád[7] (1167. február – 1191. január 20.), később V. Frigyes néven Svábföld hercege.
- Ismeretlen leány [Gizella ?] (1168. október/november – 1184).
- I. Ottó[7] (1170. június/július – 1200. január 13.), burgundiai palotagróf, aki Blois-i Mária burgundiai palotagrófnőt (1170 körül – 1230. július 12.), Blois grófnőjét vette feleségül.
- Konrád[7] (1172. február/március – Durlach (ma Karlsruhe), 1196. augusztus 15.), sváb herceg.
- Rajnald (1173. október/november – fiatalon meghalt), a lorchi kolostorban temették el.
- Vilmos (1176. június/július – fiatalon meghalt), a lorchi kolostorban temették el.
- Sváb Fülöp[7] (1177 augusztusa – Bamberg, Német-római Császárság, 1208. június 21.), sváb herceg, német király, aki Bizánci Irén császári hercegnőt (1181–1208), II. (Angelosz) Izsák bizánci császár leányát vette feleségül.
- Ágnes[7] (1181 – 1184. október 8.), akit a speyeri dómban temettek el.
Jegyzetek
Források
Szakirodalom
További információk
Kapcsolódó szócikkek
.svg){kind=small}
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
