Az aszkézis (görög ἄσκησις = gyakorlás) az emberi természet alacsonyabb rendűnek tekintett erőinek, vágyainak módszeres megfékezése, visszaszorítása a lélek tökéletesedésének reményében. A világvallásokban mind fellelhető a fokozott önmegtartóztatás módszere (buddhizmus, dzsainizmus, hinduizmus, iszlám, kereszténység), de bizalmatlan vele szemben az iszlám és a judaizmus, mert úgy vélik, hogy az aszkézis könnyen tagadhatja az isteni teremtés jóságát. [1]
Jelentésének kialakulása
Az ókori a görögök (Platón, Thuküdidész, Xenophón) a szót még testgyakorlás, gimnasztika és atlétika értelemben is használták, de már ebben az időben feltűnt a kifejezés átvitt értelme: erkölcsi és értelmi erőfeszítés a bölcsesség és az erény megszerzéséért (az előbbiek mellett Iszokratész, Démoszthenész, szofisták, cinikusok, sztoikusok); végül — főként Philónnál megjelent a szó „vallásgyakorlat” értelme is.
A kereszténységben
A szó a Szentírásban egyszer fordul elő;[2] ehelyett rokon fogalmai számtalanszor, például a böjt (az Ószövetségben gyakran: önsanyargatás), az önmegtagadás és a virrasztás. Az egyházi irodalomban a 3. században Alexandriai Kelemen és Órigenész honosította meg.
Természete
A keresztény aszkézis a hitből fakadó életmód: módszeres és fokozatosan növekvő erőfeszítés az erények megszerzéséért Krisztus követésében. Kemény és következetes küzdelem, aminek célja a tökéletes és bensőséges hasonulás Krisztussal. A szó szoros értelmében vett aszkézis negatív oldala a „lelki harc”, pozitív oldala pedig a közeledés Istenhez.
Jellemzői:
- A kegyelem forrásától, Istentől ered, és mindenek végső céljához, Istenhez tart — ez különbözteti meg a sztoikus, pelagiánus stb. „világi típusú” aszkézisektől.
- Személyes, eleven, célratörő tevékenység — ez különbözteti meg az ókori vallások külsődleges, mágikus, babonás aszkéziseitől.
- A mintája Krisztus, aki példájával belülről határozza meg tartalmát, szándéka szerint ezzel igazolja a szenvedés iránti vágy ellentmondásosságát.
- Alapvető és tévedhetetlen szabályozójának a katolikus egyház tekintélyét fogadja el.
Keresztény szakírók az aszkézist az erkölcsi élet alapfeltételének tekintik, mert úgy vélik, hogy az áteredő bűn megfosztotta akaratunkat az érzéki rész fölötti teljes uralomtól. A test és lélek ellentétét tovább élezik a személyes bűnök és a belőlük fakadó víciumok — tehát az erényeket, állandóan fejlődő, természetfölötti erkölcsiségünket nem születésünkkel kapjuk, hanem meg kell harcolnunk értük. Szent Pál drámai módon írja le[3] a test és a lélek harcát, amiben az ember fájdalmak közepette veti le magáról a „bűn testét” és ölti magára a Krisztus szerinti új embert. A kereszténynek készen kell állnia a harcra, mint a fegyverbe öltözött katonának[4] vagy a sokat edzett atlétának.[5] Folyamatos lemondással kell tökéletesednie, hogy hasonlóvá válhasson Krisztushoz, aki ezt kifejezetten parancsolta.[6]
Eszközei
A kereszténységben két fajtáját különböztetik meg:
- belső (a léleknek szóló) aszkézis és
- külső (az érzékeknek szóló) aszkézis.
A külső aszkézis fő eszköze az önmegtagadás (mortificatio), aminek része egyebek közt:
- a böjt,
- tartózkodás bizonyos ételektől és italoktól,
- lemondás a világi javakról
- a virrasztás és
- vezeklés, például a ciliciummal, vezeklőövvel, ostorral stb.
A szív tisztulásában nagy szerepe lehet az evangéliumi tanácsoknak, a magánynak és a csendnek. Krisztus szerint a földi javak önmagukban nem rosszak, de követőitől megkívánja a teljes függetlenségre törekvést,[7] az evangélium hirdetőitől pedig a kemény életet és a teljes szegénységet.[8]
A belső aszkézis eszközei az alázat és az imádság. Az alázatosság oltja ki az önszeretetet, állítja helyébe fokozatosan az öngyűlölettel a teljes istenre hagyatkozást és a lelki gyermekséget; kiirtja a gőgből fakadó víciumokat, főként a dicsőség- és uralomvágyat. Belőle fakad az az engedelmesség, amely az önelégültség helyébe kialakítja az önmegvetést és az Isten akarata iránti teljes odaadást. Az imádság indítja el a lelket a kontempláció felé. Közvetlenül kapcsolódik hozzá a lelkiismeret-vizsgálat.
Formái
A keresztény aszkézis legjellegzetesebb formái a vértanúság, a szüzesség, a szerzetesség.
Az egyház első három századában szinte kizárólagos eszmény volt a vértanúság: a vértanút tekintették a szenvedő Krisztus képmásának, tökéletes tanítványának.
Az apostoli tevékenységgel társult szüzességnek a 3-4. századtól van bőséges irodalma.
A szerzetesség mindkét formája (remeteség és kolostori élet) a szentek aszkétikus tapasztalataira épül. A regula a megszentelődés szolgálatába állítja az aszkézis minden eszközét a fizikai munkától a magányon át a vezeklésig, a liturgiától és kontemplatív imádságtól az apostoli életig. A szerzetes élet alapjai a három fogadalommal vállalt evangéliumi tanácsok, valamint az imádsággal és önmegtagadással megteremtett közös élet.
Az egyház valamennyi hívét aszkétikus életre szólítja a böjtöléssel, az imádsággal, az önmegtartóztatással. Az aszkétikus nevelés azonban személyre szóló — a gyóntatók és lelki vezetők irányítása mellett az egyes lelkeknek megfelelő gyakorlatokkal és módszerekkel.
Történelem
A Biblia Ószövetségében már találunk aszketikus utasításokat (pl. böjt), a különleges eset a szexuális önmegtartóztatás volt, amely elsődlegesen nem az önuralom, hanem a kultikus tisztaság szolgálatban állt.[9] Az Újszövetségben Jézus Krisztus azt kérte a követőitől, hogy Isten országáért vállalják a lemondást és tartózkodjanak az e világi dolgoktól.
Jézus korában többek közt az esszénusok éltek szigorú önmegtartóztató életet, de Keresztelő János követői és a farizeusok is gyakran böjtöltek.[10] Az apostolok írásaiban is lemondásra intő tanácsokkal találkozunk, amelyek Jézus visszatértének és Isten országának közeli beteljesülésének jegyében álltak.
A keresztény aszkézist a kezdetektől fenyegette a torzulás veszélye: a világ megvetése, menekülés a világtól, hűtlenség a világ iránti felelősségvállaláshoz, a túlvilági jutalomba vetett remény a lemondások fejében.
A 2. századtól a montanizmus követői (a házastárs halála utáni) második házasságot eltiltották, szigorú és hosszú böjtöket rendeltek el. Komoly életvitelük Tertullianust is meghódította. A gnoszticizmus és a manicheizmus hívei is elvetették a házasságot, szüzességben, hús- és bortilalomban éltek. Nézeteik később újabb mozgalmakban jelentkeztek.
Az ún sivatagi atyák és követőik 3. századtól az egyiptomi sivatagba vonultak vissza aszkéta életet élve. Remete Szt Antal (251–356) példáját követve megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. A kereszténység 4. századi győzelme után az aszkézis a szerzetesi mozgalomban élt tovább.
Számos szerző lépett fel az aszkézis, különösen a szüzesség ellenségeként, így a 4. században: Elvidius, Jovinianus, Vigilantius. 431-ben az epheszoszi zsinat a messzaliánusok aszkézisét ítélte el.
A középkorban a manicheusok aszketizmusa az albigensek nézeteiben jelent meg újra. A valdiak (valdensek) tökéletes szegénységet követeltek, a flagellánsok nyilvánosan is ostorozták magukat.
A keresztény aszkézis életideáljával a reneszánsz valláskritika szállt szembe.[11] A reformáció is elvetette az aszkézis érdemszerző voltát, de például Kálvin minden követőjére szerzetesi fegyelmet rótt. Idővel egyes protestáns irányzatokban (például a metodistáknál) újjáéledtek az aszkézis bizonyos formái.
Iszlám
Az iszlámban az aszkézisnek és a világtól elforduló hangulatnak a hordozói néhány bölcs és a köréjük csoportosult, azonos törekvésű közösségek voltak: néhány szúfi szekta, továbbá a dervisek (perzsa szó: koldusok) vagy a fakírok (arab szó: szegények).
Hinduizmus
A hinduizmusban és az ind eredetű jógában a jama és nijama előírásai között találhatunk önmegtartóztatásra felszólító előírásokat, például brahmacsarja (szüzesség), aparigraha (anyagi lemondás), tapasz (önmegtagadás).
A hindu életvitel négy alapvető korszakra (ásrama) tagolódik, valamennyit az önfegyelem jellemzi, és csúcspontja a teljes lemondás (szannjásza). A szannjászi a lemondott ember, aki életét kizárólag a magas minőségű és szent célok érdekében tartja fenn.
Dzsainizmus
A dzsaina rendszer mozgatóerejét lényegében az aszkézis vállalása biztosítja. Akik már megfelelő módon előrehaladtak a dzsíva (az egyén) karmájának legyőzésében, beavatásban részesülnek (díksá), és leteszik az öt nagy fogadalmat (ahimsza, szatja, asztéja, brahmacsarja, aparigraha). [1]
Régen a dzsaina aszkétáknak meghatározott időközönként ki kellett tépkedniük a hajukat. A szentiratok szerint ugyanis Mahávíra, amikor elvonult a világtól, öt csomóban tövestül tépte ki a haját. Napjainkban a szerzetesi beavatás során általában borotvával vágják kopaszra a fejet, csak öt kisebb tincset távolítanak el kézzel. [12]
Az aszkéták életük nagy részét vándorlással töltik. Lemondási fogadalmuk jegyében mindkét dzsain irányzat aszkétáinak tilos lábbelit viselniük. A fogadalom még számos egyéb szabályt is magában foglal, pl. tilos ételt főzniük, növényt termeszteniük és nem mosakodhatnak folyóvízben. Napjainkban ezért a szerzetesek nedves ruhákkal tisztálkodnak, de a régi időkben meglehetősen piszkosak voltak. [13]
Buddhizmus
Gautama Sziddhártha (a későbbi Buddha) sok évi aszkézis és meditáció után fedezte fel a szélsőségektől mentes középutat miközben a bódhifa alatt elérte a megvilágosodás (Buddhaság) szintjét. Ezután úgy vélte, hogy a szélsőséges aszkéta gyakorlatok hátráltatják a kívánt cél elérését, ezért kritikával illette korának aszketikus mozgalmait. Bár követőinek megtiltotta a szélsőséges gyakorlatokat, engedélyezett tizenkét mérsékelten aszketikus önmegtagadási formát (dhutanga).[1] Ezek a gyakorlatok ma például a théraváda buddhizmus thai erdei hagyományában figyelhetők meg. A Viszuddhimagga 11-ben tizenhárom önmegtagadási forma van felsorolva.
A nekkhamma magyar fordítása "lemondás" vagy "lemondás öröme", de átvitt értelemben az jelenti, hogy „felhagyni a világi élettel és szent életet folytatni”, amely „mentes a kéjtől, a sóvárgástól és a vágyaktól”.
A világi aszkézis
A modern nyugati ember számára a szigorú önfegyelmezés és aszkézis elvesztette jelentőségét. Ha még hozzá vallásos értelmezésben tekinti az ilyesmit, hajlandó nevetséges, idejétmúlt ostobaságnak tekinteni. Pedig a modern életben is vannak célok, amelyek elérése önfegyelmezést, önmegtagadást követel. Az élsportolók versenyzői készek lemondani megszokott élvezeteikről és a legnagyobb önmegtagadással teszik ezt, hogy a kitűzött célt elérjék. Kevesen gondolnak arra, hogy ha a hasonló önmegtagadás bizonyos fizikai eredményekkel jár, akkor megfelelő önfegyelmezés nagy szellemi eredményeket hozhat.
Aszkétikus életmódra nevelhetnek egyes hivatások (tudomány, művészet, versenysport stb.)
Jegyzetek
Források
További információk
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
