finn filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer From Wikipedia, the free encyclopedia
Aki Olavi Kaurismäki (Orimattila, 1957. április 4. –)[5] finn filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer. Filmjeinek fontos alkotóeleme a tragédia, a szomorúság, a pesszimizmus, a melankólia és az irónia. Pályafutása során számos díjat nyert.
| Aki Kaurismäki | |
 | |
| Született | Aki Olavi Kaurismäki 1957. április 4. (67 éves) Orimattila,  |
| Állampolgársága | finn[1] |
| Házastársa | Paula Oinonen |
| Foglalkozása | filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer |
| Iskolái | Tamperei Egyetem (médiatudomány) |
| Kitüntetései |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Aki Kaurismäki témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A finnországi Orimattilában született 1957-ben, apja eladó volt. Gyerekkoráról azt mondta később, hogy korai évei vidáman teltek, és a „nap mindig sütött, még éjszaka is”. A filmekkel szülőfaluja mozijában ismerkedett meg az 1960-as évek elején. Egy interjúban így emlékezett vissza az első élményre: „Nem sokra emlékszem a filmből, csak arra, hogy arab kinézetű fickók üldözték Trazant”.[6]
Aki Kaurismäki dolgozott postásként, mosogatóként és filmkritikusként, és elvégezte a tamperei egyetem médiaszakát, majd bátyjával, Mika Kaurismäkival megalapította saját filmkészítő- és forgalmazó cégét, a Villealfát. A vállalat elnevezését Jean-Luc Godard francia újhullámos rendező Alphaville (1965) című filmje inspirálta. Mika Kaurismäki szintén rendező, de ő kevésbé ismert külföldön, mint öccse. A két alkotó együtt a finn filmes termés egyötödét készítette 1980 és a korai 1990-es évek között.[5] Felesége, Paula Oinonen festőművész, akivel 1989 óta Portugáliában él. Kaurismäki már korán elhatározta, hogy művészetből fog megélni, de először íróként képzelte el magát, míg a filmezést csak kiegészítő tevékenységnek tekintette.[6]
1994-ben az élet értelmét egy magazin kérdésére úgy határozta meg, hogy „olyan személyes erkölcsi törvényeket kell elfogadni és követni, amelyek tiszteletben tartják a természetet és más emberi lényeket”. Aki Kaurismäki ezt a világlátást igyekezett filmjeiben és életében is megjeleníteni. Emiatt nemcsak filmes díjakat kapott, hanem különböző társadalmi szervezetek is kitüntették, mások mellett a finn állatvédő szövetség és az Amnesty International. 2008-ban a finn művészeti akadémia tagjának választották.[6] Kaurismäkiról tudható, hogy sokat iszik, gyakran a forgatásokon is.[7]
Aki Kaurismäki első filmes munkája a Valehtelija volt 1981-ben. A filmet testvére, Mika rendezte, míg ő forgatókönyvíró-társként és főszereplőként járult hozzá az alkotáshoz. A két testvér együttműködése a Saimaa-ilmiövel, a finn rockzenével foglalkozó dokumentumfilmmel folytatódott 1981-ben. Egy évvel később a Mika Kaurismäki által rendezett Arvottomat következett.[6]
Aki Kaurismäki első nagyjátékfilmje, a Bűn és bűnhődés (Rikos Ja Rangaistus) volt, amelyet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij hasonló című regénye inspirált. Kaurismäki filmjének főszereplője egy volt jogászhallgató, aki egy vágóhídon dolgozik. Egy napon megkeresi azt a sofőrt, aki részegen elütötte a kedvesét, és hidegvérrel agyonlövi. A gyilkosságnak van egy szemtanúja, aki azonban nem árulja el őt a rendőrségnek, hanem egy jövő nélküli szerelmi kapcsolatba bonyolódik a volt diákkal.[8] A hús- és csontdaraboló berendezések munkájának aprólékos bemutatása egyfajta metaforája annak, ahogy a rendező látja a világot: a kicsi, védtelen lényeket szétmorzsolják a hatalmas, ellenőrizhetetlen erők.[8][7]
1985-ben készült a Calamari Union című filmje, amelyben tíz férfi, valamennyiük neve Frank, megpróbál Helsinki egyik végéből a másikba élve eljutni.[7] Egy év múlva az Árnyak a Paradicsomban (Varjoja paratiisissa) következett, amely az úgynevezett Munkásosztály trilógia első darabja.[7][9] Ez egy kukás és egy bolti eladólány szerelmi története, amelynek főhősei, kisebb bűnök elkövetése után, felülnek egy szovjet hajóra, és elindulnak Tallinnba, hogy ott kezdjenek új életet.[10] Ebben a filmben megjelenik a rendező visszatérő cselekményszövése: egy magába forduló kívülálló mindenét elveszti, de találkozik élete szerelmével. Agyondolgozza magát, de élete különböző váratlan események miatt még inkább kisiklik, és nem marad más út számára, mint a menekülés, lehetőleg külföldre.[7]
1987-ben mutatták be a Hamlet, az üzletember[10] (Hamlet liikemaailmassa) című fekete-fehér filmjét, amely William Shakespeare Hamletjének alapján készült.[9] A történet egy cégvezetésen belüli viszályt jár körbe: Claudius a norvég Wallenberget szemeli ki új üzletfélnek, és a hajók helyett gumikacsákat szeretne gyártani, de Hamlet megöli őt. Hamlet maga is bűnös, apja halálát okozta. A cég végül a norvég Wallenberg-Fortinbras tulajdonába kerül.[10] Miközben a film követi a bosszút kereső fiú tradicionális történetét, Kaurismäki minden lehetőséget kihasznál, hogy az üzleti élet szereplőit, ahogy más filmjeiben is, a lehető legrosszabb színben mutassa be.[11]
Az 1988-as Ariel (Ariel) a Munkásosztály trilógia második darabja.[7] Főhőse egy fiatalember, aki ellopott pénzét akarja visszaszerezni, de végül ő kerül börtönbe. A fegyintézetben megismerkedik egy bűnözővel, akivel megszökik, és bűncselekményekbe bonyolódik. A főhős végül a rendőrből lett mészáros barátnőjével és annak gyerekével elhagyja Finnországot az Ariel nevű hajó fedélzetén.[10] Kaurismäkinak ez a film hozta meg a nemzetközi ismertséget, amikor az amerikai filmkritikusok társasága a legjobb idegen nyelvű alkotásnak választotta az Arielt.[12]
Az életműtől elütő groteszk Leningrád cowboys menni Amerika 1989-ben készült. A film egy furcsa orosz zenekar New Yorktól Mexikóig tartó útját mutatja be. A turné célállomása a Madison Square Garden helyett egy menyegző lesz. A filmben autókereskedőként feltűnik Jim Jarmusch is.[10]
Ugyanebben az évben készült Aki Kaurismäki egyik legjobb filmje, a trilógia befejező darabja, A gyufagyári lány (Tulitikkutehtaan Tytto), amelynek magányos, csúnyácska főszereplője egyéjszakás kalandba bonyolódik egy férfival, és állapotos lesz. A férfi elutasítja őt. A lány, akit anyja és mostohaapja csak kihasznál, úgy dönt, végez azokkal, akik durván bánnak vele, és patkánymérget tölt az italukba. Végül a rendőrök viszik el munkahelyéről.[10][13]
Az 1990-es Bérgyilkost fogadtam (I Hired a Contract Killer) finn-svéd-angol-német együttműködésben készült. A Londonban játszódó, angolul forgatott film főhőse egy magányos francia, Henri Boulanger, akit 15 év után elbocsátanak munkahelyéről. A férfi élete céltalan és üres, ezért elhatározza, hogy öngyilkos lesz. Mivel nem tudja megtenni, bérgyilkost fogad fel, hogy megölje őt. Ezután beleszeret egy fiatal nőbe, és megpróbálja a szerződést érvényteleníteni. Végül a tüdőrákos bérgyilkos megkönyörül rajta, és inkább magával végez.[14]
Kaurismäki 1992-ben forgatta a Bohémélet (La vie de boheme) című filmjét, amely Henri Murger azonos című regénye alapján készült. Rodolfo, az albán festő Párizsban megismerkedik egy francia költővel és egy ír zeneszerzővel. Rodolfo a Szovjetunió bukása után a Nyugatot érő kelet-európai „invázió” megtestesítője.[15] Koltai Ágnes kritikus megfogalmazásával: „A Bohémélet agyonzsúfolt történetében minden a melodráma körül forog, pontosabban: a melodráma elsikkasztása körül. Kaurismäki szinte belefojtja hőseit a blaszfémiába és a keserű paródiába, komor arccal járnak-kelnek, komoran szeretnek, komoran készítik műveiket, mégis, néha az az érzésünk, mindjárt kitör a harsány nevetés, felcsattan egy egészséges kacaj. De nem tör fel, a tragédiának mindenképpen be kell következnie.”[15]
Két évvel később a rendező bemutatja Leningrad Cowboys Meet Moses című filmjét, amelyben a korábban megismert zenekar, „a világ legrosszabb rock and roll bandája” letelepedik Mexikóban, majd korábbi menedzsere javaslatára elindul vissza Oroszországba.[16] Ugyanebben az évben került a mozikba a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! (Pidä huivista kiinni, Tatjana). A road movie két férfi és két nő különösebb cél nélküli utazását mutatja be.[17]
Az 1996-os Gomolygó felhők (Kauas pilvet karkaavat) főszereplői elvesztik az állásukat, és nem tudnak elhelyezkedni.[18] A Juha (Juha) című fekete-fehér melodramatikus némafilm 1999-ben jelent meg. Egy klasszikus szerelmi háromszöget mesél el, amelyben az asszony megszökik egy férfival, és férje hiába próbálja őt visszaszerezni. A dráma egyetlen megoldása a vérbosszú.[19]
2002-ben készült A múlt nélküli ember (Mies vailla menneisyyttä), a rendező legsikeresebb filmje. A mű középpontjában egy férfi áll, akit úgy összevernek, hogy elveszti az emlékeit. Az Üdvhadsereg gondoskodik róla, és a férfi beleszeret a szervezet egyik ápolónőjébe. A film Cannes-i fesztiválról elhozta mások mellett a zsűri nagydíját, és nevezték az Oscar-díjra is.[20] Cannes-ban a rendező egymondatos beszédet tartott: „Először is magamnak köszönöm meg a díjat, másodsorban a zsűrinek.”[6]
A 2006-os Külvárosi fények (Laitakaupungin valot) a Gomolygó felhők és A múlt nélküli ember után az úgynevezett Finnország-trilógia harmadik darabja. Címe Charlie Chaplin Nagyvárosi fények című alkotására utal, és a főszereplő, az éjjeliőr is hasonlít Chaplin csavargójához.[21] A magányos éjjeliőrt senki nem kedveli. Az ebbe belenyugvó Koistinen élete akkor változik meg, amikor megismerkedik Mirjával, az első nővel, aki komolyabb érdeklődést mutat iránta. Az érdeklődés azonban nem igazi, a nő csak kihasználja a férfit, aki ezt sztoikus nyugalommal veszi tudomásul.[22][23] A filmet Finnország jelölte az Oscar-díjra, de a rendező visszavonatta a nominálást.[6]
A 2011-es Kikötői történet (Le Havre) Franciaországban játszódik, főszereplője Marcel, a cipőpucoló, aki gondjaiba vesz egy afrikai menekültet, és megpróbálja elérni, hogy ne toloncolják ki Európából.[24] Legutóbbi filmje a A remény másik oldala, amelyet 2017-ben mutattak be, egy Finnországba érkező szír menekültről szól. A film berlini bemutatása alkalmából Aki Kaurismäki közölte: „várhatóan ez lesz az utolsó filmem. Fáradt vagyok, szeretném végre a saját életemet élni”.[25] Néhány év kihagyás után azonban újra forgatott, 2023-ban mutatták be Hulló falevelek című alkotását.
Stílusát sokan hasonlították Jim Jarmusch-éhoz. A hasonlóságot Jarmusch sem tagadta, és el is vállalt egy rövid szerepet a Leningrad Cowboys menni Amerika című filmben. Termékenysége Rainer Werner Fassbinderrel rokonítja, habár Kaurismäki azt mondta, egyetlen filmjét sem látta a német újhullám korán elhunyt rendezőjének. Saját elmondása szerint nagy hatással voltak rá a francia új hullám rendezői, valamint a dán Carl Theodor Dreyer, a francia Robert Bresson, a spanyol Luis Buñuel, a francia Jean Vigo, a japán Ozu Jaszudzsiró, az amerikai Douglas Sirk és Samuel Fuller, aki fel is tűnik a Bohéméletben.[27][10][23] A Gomolygó felhők mozijának előcsarnokában látható is Bresson A pénz című filmjének hirdetése.[23]
Egy nyilatkozatában azt mondta, hogy „én állandóan lopok, és ezt nem próbálom titkolni”. Bevallottan Robert Bresson stílusát követi. Báron György filmesztéta szavaival, „mintha a Jarmusch–filmek posztmodern, new-wave-es egyszerűsége vegyülne Bresson puritán spriritualizmusával, az ifjú amerikai rendező szelíd iróniája a francia mester kérlelhetetlen komorságával”. Közös bennük a távolságtartás az érzelmektől és a lélektantól, valamint színészeik egyszerű, sallangmentes játéka.[10]
Műveiben számos filmes utalás jelenik meg, szereplői sokat járnak moziba. Az Ariel főhősei egy Humphrey Bogart-filmet néznek, az Árnyékok a Paradicsomban című alkotásában a szerelmesek Sergio Leone A Jó, a Rossz és a Csúf című alkotására váltanak jegyet, A gyufagyári lány főhőse pedig valószínűleg a Marx fivérek egyik filmjét nézi a moziban.[10]
Filmjeiben visszatérő elemek a gépsorok és a monoton tevékenységek. A Bűn és bűnhődés nyitóképei a húsaprító gépeket, A gyufagyári lány első snittjei a gyufakészítő berendezéseket, az Árnyak a Paradicsomban kezdete pedig a hulladékgyűjtés mutatja be részletesen. Visszatérő momentum a mészárszék, a hús szeletelése is.[10] Kaurismäki alkotásai rövidek, ritkán érik el a nagyjátékfilmek általános minimumát, a kilencven percet. Az Árnyak a Paradicsomban 76 perces[28], a A gyufagyári lány 68 perces[29] és a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! is mindössze 60 perces.[17]
Történetei lepusztult, sivár tájakon, ócska kocsmákban, koszos lakásokban, lélektelen gyárakban játszódnak, és a környezet kelet-európai, oroszos atmoszférát áraszt. A rendező emiatt mondta, hogy „bizonyos szempontból mi is egy kicsit oroszok vagyunk”.[10] (Bátyjával egy Moszkva nevű kocsmát is üzemeltet Helsinkiben, a Modern Művészetek Múzeumában.)[23] „A lepusztult, sivár lakások, az ormótlan, régi automobilok, a kopott, suta öltözékek (...) egyszerre idézik az ötvenes, a hetvenes éveket és korunkat. Csak annyit állíthatunk biztosan, hogy idejük a huszadik század második fele, s legalább ennyire kétséges a színterük is: mintha Európa végvidékén járnánk, a Kelet és a Nyugat határán, a szónak nem földrajzi, inkább társadalmi-történeti-kulturális értelmében” – írta Báron György.[23] Filmjei minimalisták, aszketikusak.[19]
Stílusa összetéveszthetetlen. Desson Thomson, a The Washington Post filmkritikusa azt írta róla, hogy „aki már látott egyetlen Kaurismäki-filmet, az látta az összeset, de azért meg kell nézni mindet”.[23] Filmjeinek visszatérő motívuma a bűn. A főhősök az őket körülvevő kegyetlen világ miatt lesznek bűnösök. A Bűn és bűnhődés főhőse bosszút áll a gázolón, míg A gyufagyári lány a vele ellenségesen viselkedő környezetét itatja meg méreggel saját nyomorúsága miatt. Kaurismäki főhőseit az érzelmek, szenvedélyek mozgatják, de tettüket közönyösen, szenvtelenül hajtják végre. Nem filozofálgatnak, csak teszik a dolgukat, amikor az igazi bűnösöket megbüntetik.[10] Filmjei – Király Hajnal filmesztéta megfogalmazása szerint – „az örök vesztesek komédiája a nagyok és kiváltságosok klasszikus tragédiájával szemben”.[19]
Kaurismäki alkotásaiban fontos szerepet kap a zene. Szereti alkalmazni a rockot, de filmjeiben általában hangsúlyosabbak az érzelmes, buta szövegű, szentimentális slágerek. Báron György írta róluk, „semmi paródia nincs ezekben a felcsendülő slágerekben: véresen komolyak e dalok, az érzelmek egyetlen kifejeződési formái az érzelemszegény, rideg közegben, a visszafojtott filmes melodráma összegzései”.[10] Filmjeiben feltűnik még a blues, a rockabilly és a korai punk rock. A Bérgyilkost fogadtam című filmben a The Clash énekese, Joe Strummer is játszik egy számot.[7]
Jussi-díj
Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
São Paulo-i Nemzetközi Filmfesztivál
Tromsøi Filmfesztivál
Hamburgi Filmfesztivál
San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztivál
Bangkoki Nemzetközi Filmfesztivál
Chichagói Nemzetközi Filmfesztivál
Müncheni Filmfesztivál
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
