Ștefan Pascu
román történész From Wikipedia, the free encyclopedia
Stefan Pascu (Apahida, 1914. május 14. – Kolozsvár, 1998. november 2.) román történész, a Román Akadémia rendes tagja, a Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja, országgyűlési képviselő.[1]
Családja és tanulmányai
Hatgyermekes középparaszti családban született. Két éves volt, amikor apja az első világháborúban a galíciai fronton elesett. Középfokú tanulmányait Kolozsváron és Szamosújváron végezte. 1938-ban román és egyetemes történelem és földrajz szakon szerzett diplomát a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetemen.[1][2]
Ioan Lupaș professzor a Nemzeti Történelmi Intézet könyvtárában könyvtárosként alkalmazta. Szintén az ő ajánlására kapott tanulmányi ösztöndíjat 1939-1940-ben a Római Román Akadémiára, valamint 1940-1942-ben a Gregoriana Pápai Egyetem mellett működő paleográfiai, diplomatikai és levéltári iskolában. Római tartózkodása idején fedezte fel Franco Sivorinak, II. Péter havasalföldi fejedelem titkárának a kéziratát, amelyet Petru Cercel și Țara Românească la sfârșitul secolului al XVI-lea című tanulmányával együtt 1944-ben adott ki Nagyszebenben. Ezzel a művével szerzett doktori címet.[1]
Pályafutása
1943-tól a Nemzeti Történelmi Intézetben dolgozott, majd 1948-tól a Victor Babeș Tudományegyetem történelem karán tanított. 1945-ben a szociáldemokrata párt tagja lett, 1947-ben a Román Munkáspárt tagja lett, de innen 1950-ben kizárták. 1952. január 9-én a Securitate számára együttműködési nyilatkozatot írt alá; ugyanennek az évnek a nyarán eltávolították az egyetemről. A Történeti Intézetben napszámosként dolgozott 1952 és 1956 között. 1955-ben Constantin Daicoviciu támogatásával térhetett vissza az egyetemre, és 1961-ben professzorrá nevezték ki. 1962-ben a kar dékánja lett, 1968 és 1976 között az egyetem rektori tisztségét töltötte be.[1][2]
1973-ban a kolozsvári Történelmi és Régészeti Intézet igazgatója lett, 1974-ben a Román Akadémia rendes tagjává választották. Székfoglaló beszédét 1975. január 29-én tartotta Gândirea istorică în Academia Română (1866-1918) címmel. 1974 és 1990 között Román Akadémia történettudományi osztályát vezette, 1980 és 1995 között az akadémia kolozsvári fiókjának elnöke, ugyanebben az időszakban az akadémia kolozsvári könyvtárának az igazgatója volt.[1][2]
Szakmai kritikái
Stefan Pascu munkássága, és történelmi megállapításai ellen számos kritika fogalmazódott meg. Ő vezette azt a román régészekből álló kutatócsoportot, ami Doboka várát karrierista és nacionalista törekvésektől vezérelve, Gyalu vezér központjaként értelmezte, építési idejét pedig a 9. századra keltezte.[3][4] Kutatói szemléletét az 1990-es évek elejétől kezdve több román történész is kritizálta. Radu Popa, Lucian Boia, és Sorin Mitu vezetésével „könyörtelen támadás indult a nacionál-kommunista hagyományú történettudomány ellen”.[5][6] Radu Popa 1991-es cikkében az erdélyi származású Pascut „amatőrnek”, írásait pedig „romantikusnak” nevezte.[7] Constantin Iordachi és Trencsényi Balázs értékelése szerint Pascu, mint a rendszer vezető historiográfus propagandistája, gyakran átlépte a professzionalítás korlátait.[8]
Stefan Pascu számos botlására, torzításaira, és a tények elferdítésére Kristó Gyula többször is rámutatott. A nyugat-magyarországi Olfalu (Alfalu) nevét szándékosan Oláhfaluként értelmezte, és az ebből levont hibás következtetéseit, Erdély történetében hasznosította.[9] Ugyanezt a hibát követte el, amikor a Szávától délre fekvő Dubica megyével kapcsolatos adatokat, az erdélyi Doboka vármegyére (románul Dăbâca) vitte át.[9] Ennél is botrányosabb módon, a Pozsony megyei Nagyszombat bizonyos okleveleit, az erdélyi Küküllővárnak "adományozta". Ennek magyarázata az lehet, hogy Nagyszombat latin nevét (Tyrna), összetévesztette a Küküllő román nevével (Târnava).[9] Mindent elrománosítani akaró igyekezetében, egy Pozsony megyei Kenéz nevű nemes fiairól azt állította, hogy azok román kenézek voltak, és ezzel bizonygatta a románok körében előrehaladott társadalmi tagozódást.[10] A kenézekkel később sem volt Pascunak szerencséje. Rogerius mester, Siralmas ének (Carmen miserabile) című művében tett arról említést, hogy a tatárok bírákat (caneseuso-kat) neveztek ki Magyarországon az emberek fölé, hogy igazságot szolgáltassanak. Ezeket a bírákat Pascu, a román kenéz (cneaz) szó hasonlósága miatt, román kenézeknek minősítette. Nem vette észre, hogy a canesius szó, Rogerius művének egy másik helyén is előfordul, ahol viszont egyértelműen "tatár főember" jelentéssel bír.[9][11] Hasonló hamisításokat végzett az erdélyi vajdákkal kapcsolatban is. Pascu, az 1209-ben említett Benedek vajdát, román vajdának minősítette, holott ő a magyar király által kinevezett erdélyi vajda volt. Hasonlóan román vajdáknak tekintette a következő évekből Neucát és Simont is, de ők szintén erdélyi vajdák voltak.[12] Elrománosítási törekvéseinek újabb példája, hogy egy 1205-ös dokumentumban szereplő Béla nevet, Bâlea-Bîlea alakra módosította, és ebből adódóan magyarországi ortodox püspökségről beszélt.[13] Kolozsvár magyar lakosságának 1241 során bekövetkezett pusztulását, és a tényt, hogy a városnak akkoriban magyar lakossága volt, szintén igyekezett eltüntetni. Rogerius mester az akkori tatárjárást úgy jellemezte, hogy ennek során a magyarok (Ungarorum) végtelen sokaságát ölték meg. Pascu, az eredeti latin nyelvű szöveget meghamisítva, ezt úgy írta át, hogy „a tatárok emberek sokaságát (mare mulțime de oameni) mészárolták le”.[14] A mindenütt románokat látni akaró szerző számára elfogadhatatlan volt a tény, hogy Kolozsváron 1241-ben magyar tömegek éltek, ezért a fordításból kihagyta a "magyar" jelentésű Ungarorum szót, és az emberek (oameni) szóval helyettesítette azt.[13]
Ștefan Pascu az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék alapján becsülte meg Erdély lakosságát. Kristó Gyula szerint Ștefan Pascu román történész munkássága súlyos módszertani fogyatékosságokkal, egyoldalú tájékozódással és ténybeli hibák sorával rendelkezik. Pascu okfejtésének a célja az volt, hogy bebizonyítsa azt a dákoromán kontinuitáselméletet, amelyet Pascu röviden összegez is a munkájában, miszerint „az őshonos románok mindenkor fölényes többségben voltak Erdélyben a magyarokkal és székelyekkel szemben, akik csak a 11. század végétől hatoltak be, valamint a 12. században betelepült szászokkal szemben”. Kristó szerint céljával ellenében hatékony ellenérvekkel szolgál ennek az elméletnek minden ellenzője számára, akik éppen Pascu műveinek tanúságai alapján megerősítve láthatják saját felfogásuk igazát: a románság nem őslakos, hanem bevándorló népesség Erdélyben. Az 1960-as években Pascu 500 ezer lakost becsült melyben 40% volt a katolikusok száma együttesen (magyarok, székelyek és szászok) és becslése szerinte a katolikus templomok száma 1100 volt a tág értelemben vett Erdélyben. Később, az 1980-as években már 900 000 lakost becsült, melyben már csak alig 35%-ot tett ki a katolikus lakosság aránya és a katolikus templomok száma 950 volt. 20 év alatt Pascu tollán csaknem megduplázódott a 14. század közepi erdélyi népességszám, addig a plébániák száma közel 14%-kal csökkent. Pascu így tudta az 1960-as évek elején kifejtett álláspontjához képest, ahol még 40%-os arányt juttatott a katolikus népességnek Erdélyben, az 1980-as évek első felében részarányukat 35% alá csökkenteni. A magyar történetírás szerint a teljes Magyar Királyság lakossága a pápai tizedjegyzék idején 2 millió körül mozgott, ami azt jelenti, hogy Erdély Pascu által becsült lakossága erősen eltúlzott, mert Erdély nem képviselhette a teljes középkori magyar államterület népességének közel a felét, a 45%-át. Kristó szerint az is irreális, hogy a teljes Magyar Királyság lakossága akkor 3,6 millió fő lett volna Erdély népességaránya alapján. Néhány évvel korábban a magyar kutatók számba vették az 1400-ig terjedő időben Magyarországon fellelhető minden, román lakosságra vonatkozó (nyelvi, település-) nyomot, említi ugyan Pascu, ám e vizsgálódás etnikai vonatkozású eredményeit hallgatással mellőzi. A magyar kutatások szerint 1400-ban a tágabb értelemben vett Erdélyben a falvak 16,4%-a volt román vagy részben román lakosságú. Kristó Gyula szerint lehetetlen, hogy Kelet-Magyarországon 1332–1337 körül a teljes lakosság több mint 65%-a román lett volna. Pascu minden katolikus templom nélküli települést benépesített ortodox vallású lakosokkal, és a vegyes etnikumú falvak sokaságát is figyelmen kívül hagyta. A pápai tizedjegyzék szerint nem erdélyi sajátosság, hanem az egész Magyar Királyságra jellemző, hogy csak a települések egy részén volt templom. Még az 1330-as években is tíz falura csak egy templom jutott egyes vidékeken, és a plébánia hiánya nem elsősorban az ortodox vallás jelenlétével kapcsolatos. Kristó szerint a katolikus templomok hiánya mondható el számos nyugati vármegye falvainak 60-70 százalékáról is igen messze a román településterületről, amelyekben egyáltalán nem volt román lakosság. Kristó Gyula szerint módszertani tévedés azt állítani, hogy csak azokon a településeken éltek magyarok, ahol katolikus templom volt, ráadásul Pascu szerint még a katolikus templommal rendelkező falvakban is a románok nagy számban éltek a magyarokkal együtt. Györffy György is bírálta Pascu becslését "Ilyen módszerrel Lengyelország falvainak 60%-áról is azt lehetne állítani, hogy görögkeletiek laktak benne!"[15]
Asztalos Lajos helytörténész több cikkében mutatott rá az Istoria Clujului (Kolozsvár története) című könyvében elkövetett csúsztatásaira.[16][17]
Emlékezete
Apahidán szakközépiskolát,[18] Kolozsváron utcát neveztek el róla.
Művei
Önálló kötetek
- Istoria Transilvaniei (1944)
- Petru Cercel și Țara Românească (1944)
- Răscoale țărănești în Transilvania (1947)
- Meșteșugurile din Transilvania până în sec.XVI (1954)
- Bobâlna (1957)
- Războiul țăranilor din 1784 sub conducerea lui Horea, Cloșca și Crișan (1957)
- Rolul cnezilor din Transilvania în lupta antiotomană a lui Iancu de Hunedoara (1957)
- Războiul țărănesc din anul 1514 de sub conducerea lui Gheorghe Doja (1959)
- Formarea Națiunii Române (1967)
- Pietre de temelie din trecut pentru vremurile de astăzi (1967)
- Marea Adunare de la Alba-Iulia (1968)
- Histoire de la Roumanie des origines a nos jours (1970 Lyon) – coautor
- Voievodatul Transilvaniei – 4 vol. (1971-1989)
- Avram Iancu. Erou și martir (1972)
- Mihai Viteazul. Unirea și centralizarea Țărilor Române (1973)
- Gândirea istorică în Academia Română 1866-1918 (1978)
- A History of Transylvania, Detroit, Wayne University State Press (1982)
- Ce este Transilvania? (1983)
- Făurirea statului național unitar român, vol 1-2 (1983-1984)
- Izvoarele răscoalei lui Horea, vol.1-4 (1982-1984)
- Revoluția lui Horea (1984)
- The making of the Romanian unitary national state (1988)
- Istoricul Academiei Române. 125 de ani de la înființare (1992).
Társszerzőként
- Documente privind istoria României sec. XI-XIV, 6 vol. (1951-1955)
- Din Istoria Transilvaniei (1961)
- Istoria României. Compendiu (1969)
- Bibliografia istorică a României – 6 vol. (1979-1984)
- Populație și societate – 3 vol. (1972-1980)
- George Barit și contemporanii săi – 8 vol. (1973-1989)
- Documenta Romaniae Historica, vol. 10 (1351-1355) (1977)
- Istoria Clujului (1974)
- 1850. Clujul istorico-artistic (1974)
- Monumente istorice de artă religioasă din Arhiepiscopia Vadului, Feleacului și Clujului (1982)
- Atlas istoric (1971)
- Atlas pentru istoria României (1983)
- Istoria gândirii și creației științifice românești (1982)
Jegyzetek
Források
.svg){kind=small}
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.