From Wikipedia, the free encyclopedia
A T–27 a Szovjetunióban 1931–1934 között az angol Carden-Loyd Mark VI típus alapján gyártott kisharckocsi (tanketta).
| T–27 | |
 | |
| A kijevi Nagy Honvédő Háború Múzeumában kiállított T–27 kisharckocsi makettje | |
| Típus | kisharckocsi |
| Fejlesztő ország | Szovjetunió |
| Gyártó | Obukhov State Plant |
| Gyártási darabszám | 2540 |
| Háborús részvétel | második világháború |
| Általános tulajdonságok | |
| Személyzet | 2 fő |
| Hosszúság | 2,6 m |
| Szélesség | 1,83 m |
| Magasság | 1,44 m |
| Tömeg | 2,7 t |
| Páncélzat és fegyverzet | |
| Páncélzat | 6–10 mm |
| Elsődleges fegyverzet | 1 db 7,62 mm-es DT géppuska 2520 db lőszerrel |
| Műszaki adatok | |
| Motor | Ford–AA (GAZ–AA) |
| Teljesítmény | 30 kW (40 LE) |
| Sebesség | 42 km/h |
| Fajlagos teljesítmény | 11 kW/t |
| Hatótávolság | 120 km |
 A Wikimédia Commons tartalmaz T–27 témájú médiaállományokat. | |
A kisharckocsi az 1920-as, 1930-as évek jellegzetes harcjárműve. Rendszeresítése és alkalmazása a hadseregek motorizálásának kezdeti időszakára esik. A Szovjetunióban az 1926. június 2-án elfogadott harckocsi-fejlesztési program keretében egy kisharckocsi-zászlóalj felállítását tervezték 69 db harcjárművel. Az első kísérletek még abban az évben kezdődtek a Liliput nevű kisharckocsival, de műszaki nehézségek miatt a munkát hamarosan felfüggesztették. A következő modell az 1,95 t-s T–17 volt, melyből két példány készült, de a próbák során harci alkalmazásra alkalmatlannak bizonyult (főként az egyfős kezelőszemélyzet miatt, aki egymaga képtelen volt a harc során minden szükséges funkciót betölteni). Hasonlóan sikertelenek maradtak a későbbi próbálkozások, így 1929–1930-ban a T–21, majd a T–22 és T–23, valamint a 3,5 t-s T–25.
1930 elején szovjet katonai küldöttség járt Nagy-Britanniában az ottani harckocsi gyártás tanulmányozása és esetleges vásárlás céljából. A delegációnak bemutatták az akkori legsikeresebb, klasszikus kisharckocsinak számító Carden-Loyd Mark VI típust. A delegáció megállapodást kötött 20 db kisharckocsi megvásárlásáról, valamint a tervek és gyártási dokumentáció megvételéről. 1930 augusztusában a megvásárolt kisharckocsikat bemutatták a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg vezérkarának, köztük Mihail Tuhacsevszkij marsallnak. A bemutató jó benyomást tett a hadsereg vezetésére, ennek hatására támogatták a rendszeresítését és a hazai gyártását.
A tervrajzok és a gyártási dokumentáció tanulmányozása után úgy döntöttek, hogy kisebb módosításokat eszközölnek az eredeti harckocsin. 1930. november 3-án készült el egy kísérleti prototípus, majd 1931 januárjában a későbbi sorozatgyártású változat, amely a T–27 típusjelzést kapta. Az angol kisharckocsihoz képest néhány kisebb változtatást hajtottak végre, de a jármű kialakításán és alapvető konstrukciós megoldásain nem változtattak. A T–27 méretei kissé nagyobbak lettek, szélesebb lánctalpat kapott, vastagabb volt a páncélzata, nagyobb lett az üzemanyagtartály, továbbá a gépészeti berendezéseinél több, a szovjet járműgyártásban más típusokhoz készült alkatrészt is felhasználtak.
1931. február 13-án rendszeresítették a Vörös Hadseregben. 1931. augusztus 2-án pedig határozatot hozott a szovjet hadvezetés, melynek értelmében a T–27 lett a hadsereg alapvető harckocsi-típusa háborús esetre. Ez azt jelentette, hogy fel kellett készülni a harckocsi tömeggyártására, és egy esetleges háború esetén az első év végére 16 ezer db T–27 megépítésére kellett alkalmassá tenni az ipart.
A kisharckocsi sorozatgyártása 1931-ben a Bolsevik üzemben kezdődött, ahol 45 db-ot gyártottak. A sorozatgyártás később a 37. sz. üzemben és a Gorkiji Autógyárban folytatódott. Összesen kb. 3200–3300 db T–27 készült.
A T–27-re a kisharckocsik klasszikus felépítése jellemző. Torony nélküli kialakítású. A páncéltest elülső részében kapott helyet az erőátvitel, középen a motor, a hátulsó részen pedig a küzdőtér található. A páncéltesten három búvónyílást alakítottak ki. A küzdőtér fölötti nyílásokon keresztül közelíthető meg a vezető és a parancsnok munkahelye, elől pedig az erőátviteli berendezések érhetők el egy nyíláson keresztül.
A páncéltest hengerelt acéllemezekből készült, amelyeket nagyobb részt szegecseléssel rögzítettek, de egyes helyeken hegesztett kötést is alkalmaztak. A páncéltest oldalsó lemezei a homlokpáncélt leszámítva függőlegesek. A páncélvastagság többnyire 10 mm, egyes helyeken 6 mm-es.
A kisharckocsi meghajtására a Ford–AA négyhengeres, négyütemű benzinmotorjának a Szovjetunióban GAZ–AA típusjellel licenc alapján gyártott változatát használták. A 40 LE-s motort a GAZ által gyártott teherautókban alkalmazták. A motor egy egytárcsás száraz tengelykapcsolón keresztül kapcsolódik az erőátviteli berendezésekhez. Váltója 4 előremeneti, és egy hátrameneti fokozattal rendelkezik.
Lánctalpas futóműve félmerev kialakítású. Oldalanként hat futógörgővel rendelkezik, ezek párosával egy csuklósan rögzített futókeretben helyezkednek el. A rugózásról laprugó gondoskodik. A meghajtókerék elöl, a láncfeszítő kerék hátul található. A lánctalp szélessége 150 mm.
A kisharckocsi fegyverzetét egy db 7,62 mm-es DT-géppuska alkotja, amelyet a páncéltest homloklemezén jobbra kialakított nyílásban helyeztek el. A géppuska beépítése oldalirányba jobbra és balra is 10–10°-os, függőlegesen föl- és lefelé szintén 10–10°-os elmozdulást tesz lehetővé. A géppuska lőszerjavadalmazása kezdetben 2550 db lőszer volt 40 db tárban, amelyet a küzdőtérben helyeztek el. A későbbi sorozatoknál a lőszerjavadalmazást 1764 db-ra csökkentették (28 tárban).
A kisharckocsit csak a vezetéséhez szükséges legalapvetőbb kezelőszervekkel és műszerekkel szerelték fel. Nem rendelkezik sem figyelőműszerrel, sem rádióval.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
