Sziálsav
From Wikipedia, the free encyclopedia
A sziálsavak kilenc szénatomos vázú α-ketosav-cukrok.[1] A „sziálsav” elnevezést Gunnar Blix, svéd biokémikus vezette be 1952-ben. A leggyakoribb sziálsav az N-acetil-neuraminsav (Neu5Ac vagy NANA), mely az állatokban és egyes prokariótákban található. Ezek széles körben fordulnak elő állati szövetekben, és hasonló vegyületek megtalálhatók más szervezetekben, például mikroalgákban,[2] baktériumokban és archeákban.[3][4][5][6] Gyakran részei glikoproteineknek, glikolipideknek vagy gangliozidoknak, ahol a cukorlánc végén vannak a sejtfelszínen vagy oldékony fehérjékben.[7] Azonban Drosophila-embriókban és más rovarokban is észlelték.[8] A növényeknél azonban nem mutattak ki sziálsavakat.[9]
Emberben az agyban található a legtöbb sziálsav, ahol fontosak az ingerületátvitelben és a szinaptogenezishez szükséges gangliozidszerkezetben.[7] Több mint 50 sziálsav imert, melyek mindegyike szubsztituált amino- vagy hidroxilcsoportú neuraminsav-származék.[1] Általában az aminocsoporthoz acetil- vagy glikolilcsoport tartozik, de más csoport is lehet ott. E szubsztitúciók szövetspecifikusak és fejlődéskor szabályozottak, így az egyes sejtek glikokonjugátum-típusaiban csak egy részük található meg.[8] A hidroxilcsoport szubstituensei változatosak: ott észleltek acetil-, laktil-, metil-, szulfát- és foszfátcsoportot.[10]