From Wikipedia, the free encyclopedia
Pasquale Festa Campanile (Melfi, 1927. július 28. – Róma, 1986. február 25.) olasz filmrendező, forgatókönyvíró és író.
Pasquale Festa Campanile | |
Született | 1927. július 28.[1][2][3][4][5] Melfi |
Elhunyt | 1986. február 25. (58 évesen)[1][2][3][4][5] Róma[6] |
Állampolgársága | |
Házastársa | Anna Salvatore |
Élettársa | |
Foglalkozása |
|
Halál oka | rák |
A Wikimédia Commons tartalmaz Pasquale Festa Campanile témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Filmrendezőként és regényíróként tevékenykedő, termékeny rendező volt, pályafutása során különböző műfajokban dolgozott, különösen az olasz vígjátékban.
Pasquale Festa Campanile 1927. július 28-án született Melfiben, Potenza megyében, Raffaele Festa Campanile és Olga Pappadà fiaként. 1936-ban, kilencévesen családjával Rómába költözött, ahol újságíróként és irodalomkritikusként kezdett dolgozni. 1947-ben a La Fiera Letteraria folyóirat szerkesztője lett, 1948-ban a La Caravella irodalmi díjat, 1951-ben pedig a Marzotto újságírói díjat kapta meg, Ebben az időszakban a rádiónak, majd a televíziónak is szentelte magát.
Roberto Bianchi Montero Faddija – A bosszú törvénye (1950) című filmjének forgatókönyvírójaként lépett be a Cinecittà világába, majd csak 1955-ben tért vissza újra a mozi világába Mauro Bolognini A szerelmesek című filmjének témája és forgatókönyve végett, s elnyerte az Ezüst Szalag díjat. 1956-ban közreműködött Dino Risi Poveri ma belli című művének elkészítésében. 1957-ben publikálta első, önéletrajzi epizódok által ihletett regényét, a La nonna Sabellát, amivel Re degli amici- és Corrado Alvaro-díjat kapott. A könyv felkeltette a kíváncsiságot a mozi világában, olyannyira, hogy Dino Risi filmet készített belőle, amelynek a következő évben folytatása is lett (La nipote Sabella), Giorgio Bianchi rendezésében.
Ezt követően olyan tekintélyes filmekhez is készültek forgatókönyvei, mint a Rocco és fivérei, valamint Luchino Visconti A párduca, Mauro Bolognini La viaccia és Nanni Loy Nápoly négy napja, amelyekhez átmenetileg félretette az irodalmat. 1963-tól a rendezés felé fordult, számos filmet forgatott vegyes eredménnyel, a drámától az olasz vígjátékig, a szatírától a kosztümös filmekig.
Rendezőként debütált az Un tentativo sentimentale (1963), amelyet Franciosával közösen rendeztek, akivel később a Le voci bianchét (1964) rendezték. Az ész állandósága (1965), amely Vasco Pratolini azonos című regényén alapul, az első olyan film, amelyben önálló rendezőként szerepelt. Más filmeket is rendezett, mint például a La matriarca (1968) című olasz vígjátékot Catherine Spaak és Jean-Louis Trintignant, valamint A hím feketerigó (1971) Laura Antonellivel és Lando Buzzancával.
1973-ban elkészítette a Rugantinót, Garinei és Giovannini azonos nevű zenés vígjátékának filmadaptációját, Adriano Celentano főszereplésével, aki a rendező más filmjeiben is szerepel majd, mint például a L'emigrante (1973), a Qua la mano (1980) és a Bingo Bongo (1982).
1975-től visszatért az irodalomhoz más elbeszélő művek megjelentetésével, amelyek egy részét később maga adaptálta vászonra: többek között A trieszti lány, A tolvaj, a Campiello-díj[7] A bűn, a Rhegium Julii Nemzeti Díj. fikció[8] A szerelmet jól kell csinálni. A szerelemért, csak a szerelemért ( Premio Campiello 1984)[7] amelyet helyette Giovanni Veronesi vitt képernyőre 1993-ban.
1976-ban Bud Spencerrel és Enzo Cannavaléval rendezte Zsoldoskatonáját, amelyben Barletta kihívását ironikusan értelmezi újra, 1977-ben pedig az Autostop rosso sanguét Franco Nero és Corinne Cléry közreműködésével, karrierje szokatlan filmjét, egy thrillert, amely nem volt mentes a cenzúrától, különösen külföldön. Visszatért a vígjátékhoz a Come perdere una moglie… e trovare un'amante (1978) című filmekkel, Johnny Dorellivel és Barbara Bouchet-val. Az Il corpo della ragassa (1979) Lilli Caratival és Enrico Maria Salernóval mérsékelt sikert ugyan elért, de egyes kritikusok vitatták a rendezést és a forgatókönyvet, valamint Carati színészi játékát.
A nyolcvanas években Festa Campanile is a transzszexualitás kényes témájának szentelte magát a Nessuno è perfetto (Senki sem tökéletes) (1981), Renato Pozzettóval és Ornella Mutival, aki egy nemet váltott férfi szerepét játssza. Egy másik film ebben a témában a Più bello di così si muore (Szebb, mint így meghalni, 1982), Enrico Montesanóval a transzvesztita szerepében. AzIl petomane (1983) az egyik legismertebb vígjátéka, amelyet a "Le Pétomane" néven ismert francia művész, Joseph Pujol élete ihletett az Ugo Tognazzi főszereplésével készült filmben.
A rendező 58 éves korában Rómában hunyt el májrák szövődményei következtében.
Először feleségül vette Anna Salvatore festőnőt, és egy bizonyos ideig romantikus szálak fűzték Maria Grazia Spina, Catherine Spaak és Lilli Carati színésznőkhöz. Ezután feleségül vette Rosalba Mazzamuto közéleti vezető és írót:[9][10] a házasság a férfi haláláig tartott.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.