Hanglemez
From Wikipedia, the free encyclopedia
A hanglemez hanganyag tárolására szolgáló analóg adattároló, az elektro-mechanikus hangrögzítés és tárolás egyik formája. A hanglemez egy lapos "műanyag" korong – lemez –, amelynek mindkét oldalán, a peremétől a közepe felé spirális barázda fut, amelyben V-alakban domborulatok vannak kialakítva, amik rezgésbe hozzák a hangszedő tűjét, elektromos jelet generálva.
A magyar nyelvben elterjedt közkeletű elnevezése ellenére, a "bakelit lemez" nem bakelitből készül, hanem PVC-ből –poli(vinil-klorid). Az angol közkeletű elnevezése ezt tükrözi: „vinyl”. A 20. század nagy részében ezt a technológiát használták a zenei felvételek kereskedelmi célú sokszorosítására. A CD 1982-es megjelenésével a hanglemez technikailag elavulttá vált. Az audiofil zenehallgatók körében azonban népszerű maradt, a 90-es években pedig újra divatba jött, az elektronikus zene népszerű terjesztési formátumaként, a DJ-k keze alá dolgozva, mondhatni, akik sosem álltak át CD-re, és egyeduralkodóan hanglemezről játszották a zenét. A CD aztán kikopott a használatból, a „vinyl” hanglemez viszont, még a digitális lejátszási formátumok és rendszerek ellenére is a DJ-k klasszikus hanghordozója maradt.
A 78-as fordulatszámú gramofonlemezek sellakból, míg a mikrobarázdás hanglemezek leggyakrabban acetilcellulóz-polivinilkloridból[1] – a polivinil-klorid és polivinil-acetát kopolimerjéből – készülnek.[2] A „vinyl” megnevezés az utóbbi időkben a magyar nyelvben is kezd használatossá válni (gyakran az angolos „vinyl” írásmóddal) – a "bakelit" mellett. És bár a „vinil” vagy "vinyl" megnevezés jobban utal az alapanyag egyik összetevőjére, valójában ez sem 100%-osan pontos, ugyanis 45-ös fordulatszámú „kislemezek” készültek polisztirolból is,[3] amit a köznyelv ettől még ugyanúgy vinilnek (vagy bakelitnek) hív.
A mai szóhasználat hanglemez alatt a mikrobarázdás lemezt érti, a 78-as fordulatszámú régi lemezek elfogadott elnevezése gramofonlemez.