Attikai vázafestészet
From Wikipedia, the free encyclopedia
Az attikai vázafestészet az ókori görög vázafestészet egyik helyi változata volt körülbelül i. e. 900 és i. e. 320 között. I. e. 900 körül Athén lett az agyagművesség legfontosabb központja. Az itt készült vázák díszítőelemei egyre kidolgozottabbá váltak és megjelentek a lineáris jellegű, rombuszokból, körökből, hullámvonalakból álló frízek. Az i. e. 8. század közepén Athénban az uralkodó osztály sírjaiba nagyméretű kratéreket és amforákat helyeztek, a rajtuk lévő figurális díszítések a század során még sematikusak. Ekkor az attikai művészet még erősen hatott a többi régióra és a Kükládokra viszont a század vége felé Korinthosz vált Görögország legfontosabb kereskedelmi központjává.
Az i. e. 8 – 7 században a Földközi-tenger keleti partjairól érkező hatások alapvető szerepet játszottak a görög művészet fejlődésében, ez az orientalizáló kor. Attika orientalizáló kerámiastílusát protoattikainak nevezik. A korinthoszi kerámiához képest itt ritkábbak voltak a keleti eredetű állatmotívumok inkább az emberi alak állt a középpontban. A protoattikai festésmódot a monumentalitás és a szigorú pontosság jellemezte, az export valamennyire háttérbe szorult, az agyagművesek leginkább helyi használatra készítették termékeiket.
Az i. e. 7. század vége felé kezdtek kísérletezni a Korinthoszból eredő feketealakos technikával. Az ekkoriban népszerű edényformák nagyméretűek, öblös testükön nagyobb és részletesebb festményeket lehetett elhelyezni, majd az i. e. 6. század elején előtérbe kerültek a kisebb méretű edények. Ebben a korban a díszített ivócsészék többféle típusa alakult ki, köztük a kómosz-csészék, a siana-csészék és az úgynevezett kismesterek csészéi. (A kómoszok meztelen vagy vörös tunikát viselő táncosok.) A század első harmadában volt aktív Szophilosz, a legkorábbi ismert vázafestő aki szignálta alkotásait. A Peiszisztratosz idejében fellendülő gazdaság és kereskedelem lehetővé tette, hogy az attikai kerámia egyeduralkodóvá váljon. A kor három legkiemelkedőbb vázafestője a század közepén alkotó Amaszisz, Exékiasz és Lüdosz volt.
Az i. e. 6. század utolsó harmadában kezdtek kísérletezni a vörösalakos technikával. E módszer lényege, hogy az edény felületét feketére festették, az alakokat pedig festetlenül hagyták, a részleteket fekete, ecsettel húzott vonalakkal érzékeltették. Az új festési módot elsőként az Andokidész-festő alkalmazta. Az i. e. 6. század utolsó két évtizedében működött az úgynevezett Úttörő festőcsoport amelynek tagjai, többek között Euphroniosz, Euthüdimész, Szmükrosz szignálták alkotásaikat, időnként egymásnak szóló megjegyzésekkel egészítették ki az ábrázolásokat.
Az i. e. 5. század vége felé új festésmódokat dolgoztak ki. Így jött létre a fehéralapos technika, amely különböző földfestékek használatával változatos színárnyalatok ábrázolását tette lehetővé. Ezt a fehér alapon polikróm ábrázolásmódot leginkább az illatos olajok tárolására szolgáló, henger alakú temetési vázák díszítésénél alkalmazták. A vörösalakos ábrázolások idővel fokozatosan vesztettek művészi színvonalukból és i. e. 320 körül az athéni fazekasműhelyek teljesen felhagytak a vörösalakos edények készítésével.