Észak-írországi konfliktus
etnonacionalista konfliktus Észak-Írországban / From Wikipedia, the free encyclopedia
Az észak-írországi konfliktus olykor északír polgárháború[8][9] vagy zavargások (írül: Na Trioblóidí) vagy bajok (angolul: The Troubles) egy etnonacionalista konfliktus volt Észak-Írországban,[10][11][12][13] amely az 1960-as évek végétől 1998-ig, mintegy 30 évig tartott.[14] Nevezik még "alacsony szintű háborúnak" is.[15][16][17][18] A konfliktus az 1960-as évek végén kezdődött, és általában úgy tartják, hogy az 1998-as nagypénteki megállapodással ért véget. Bár a zavargások többnyire Észak-Írországban zajlottak, időnként az erőszak átterjedt az Ír Köztársaság, Anglia és az európai kontinens egyes részeire.
Észak-írországi konfliktus | |||
Írország politikai térképe | |||
Dátum | 1960-as évek vége-1998[1][2][3][4] | ||
Helyszín | Észak-Írország. Az harcok időnként átterjedtek az Ír Köztársaságra, Angliára és az európai kontinensre is. | ||
Casus belli | Politikai nézeteltérés | ||
Eredmény | Katonai patthelyzet[5][6] Belfasti egyezmény (1998) St Andrews-i megállapodás (2006) A Banner hadműveletben részt vevő brit erők kivonása[7] A félkatonai csoportok lefegyverzése Folytatódó szórványos erőszak | ||
Haderők | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Veszteségek | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Megölt civilek: 1,840 (1 935, beleértve a volt harcosokat is) Halottak száma: 3 532 Összes sebesült: 47,500+ Összes áldozat: ~50,000 | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz The Troubles témájú médiaállományokat. |
A konfliktus elsősorban politikai és nacionalista jellegű volt, amelyet történelmi események szítottak,[19] de annak ellenére, hogy a két félre a "protestáns" és a "katolikus" kifejezést használták,[20] nem vallási jellegű konfliktus volt.[10][21] Az egyik kulcskérdés Észak-Írország státusza volt. Az unionisták és a lojalisták, akik történelmi okokból többnyire ulsteri protestánsok voltak, azt akarták, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradjon. Az ír nacionalisták és republikánusok, akik többnyire ír katolikusok voltak, azt akarták, hogy Észak-Írország lépjen ki az Egyesült Királyságból és csatlakozzon az egyesült Írországhoz.
A konfliktus az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség kampánya során kezdődött, amely a katolikus/nacionalista kisebbségnek a protestáns/unionista kormány és a helyi hatóságok által a katolikus/nacionalista kisebbséggel szembeni diszkrimináció megszüntetéséért indult, amely az élet minden területén jelen volt.[22][23] A kormány megpróbálta elfojtani a tiltakozásokat. A rendőrség, a Ulsteri Királyi Csendőrség (Royal Ulster Constabulary – RUC) túlnyomórészt protestáns volt, és szektarianizmussal valamint rendőri brutalitással vádolták őket. A lojalisták is hevesen ellenezték a hadjáratot, akik szerint az egy republikánus front volt. A növekvő feszültségek 1969 augusztusában súlyos erőszakhoz és a brit csapatok bevetéséhez vezettek, ami a brit hadsereg eddigi leghosszabb bevetése lett.[24] Egyes területeken „békefalakat” építettek, hogy a két közösséget távol tartsák egymástól. Néhány katolikus kezdetben üdvözölte a brit hadsereget, mint az RUC-nál semlegesebb erőt, de hamarosan ellenségesnek és elfogultnak tekintették, különösen az 1972-es Véres Vasárnap után.[25]
A zavargások fő résztvevői a köztársasági félkatonai erők, mint az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army – IRA) és az Ír Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Irish National Liberation Army – INLA), a lojalista félkatonai erők, mint az Ulsteri Önkéntes Erők (Ulster Volunteer Force – UVF) és az Ulsteri Védelmi Szövetség (Ulster Defence Association – UDA), a brit állami biztonsági erők, mint a brit hadsereg és az RUC, valamint politikai aktivisták voltak. Az Ír Köztársaság biztonsági erői kisebb szerepet játszottak. A republikánus félkatonai erők gerillahadjáratot folytattak a brit erők ellen, valamint bombázásokat az infrastrukturális, kereskedelmi és politikai célpontok ellen. A lojalisták republikánusokat/nacionalistákat vettek célba, és megtorlásként támadták a szélesebb katolikus közösséget. Időnként felekezeti erőszakos cselekményekre került sor, valamint viszálykodásra az azonos irányzathoz tartozó félkatonai csoportokon belül és azok között. A brit biztonsági erők egyszerre vállaltak rendfenntartó és felkelés elleni szerepet, elsősorban a republikánusok ellen. Előfordultak incidensek a brit állami erők és a lojalista félkatonai erők közötti együttműködésből is. A zavargások számos lázadással, tömegtüntetéssel és polgári engedetlenségi akcióval is jártak, és fokozott szegregációhoz és ideiglenes tiltott területek létrehozásához vezettek.
A konfliktusban több mint 3500 ember vesztette életét, akiknek 52%-a civil, 32%-a a brit biztonsági erők tagja, 16%-a pedig félkatonai csoportok tagjai voltak.[26] 60%-ban a republikánus félkatonák, 30%-ban a lojalisták és 10%-ban a biztonsági erők voltak felelősek a halálesetekért.[27] Az észak-írországi békefolyamat félkatonai tűzszünethez és a főbb politikai pártok közötti tárgyalásokhoz vezetett, amelyek az 1998-as nagypénteki megállapodáshoz vezettek. Ez a megállapodás "hatalommegosztás" alapján visszaállította Észak-Írország önkormányzatát, és tartalmazta a beleegyezés elvének elfogadását, a polgári és politikai jogok melletti elkötelezettséget, a felek egyenrangúságát, a rendőrségi reformot, a félkatonai szervezetek lefegyverzését és a félkatonai foglyok korai szabadon bocsátását. A megállapodás után időnként szórványos erőszakos cselekményekre került sor, beleértve a folyamatos büntetőtámadásokat,[28] és a disszidens republikánusok által folytatott offenzívát.[3][29][30]